De mi lesz az akasztással?
A romániai valóságot nem, vagy csak hiányosan ismerő szemlélő számára akár még példaértékűnek is tűnhet, hogy Mihai Tudose volt miniszterelnöknek csupán néhány nappal azt követően már le is kellett mondania, hogy egy televíziós műsorban úgy nyilatkozott az autonómia kapcsán: ugyanaz az álláspontja, mint amikor korábban székely zászlót akartak felvonni, ő pedig közölte, ha ez megtörténik, a helyi felelősök is mellette „lengenek” majd.
Csakhogy egyértelmű: ez nyomott a legkevesebbet a latban, amikor pártja, a PSD illetékes testülete úgy döntött, hogy megvonja tőle a politikai bizalmat. A közte és Liviu Dragnea pártelnök között dúló konfliktus ugyanis már hetek óta egyre mélyült, úgyhogy elszólása legfeljebb csak az elmozdításának a külföld szemében történő igazolására szolgálhat ürügyként, ha egyáltalán bárhol akként próbálnák használni. Ha szent lett volna a béke közte és a pártelnök között, akkor legfeljebb némi ejnye-bejnyézés után, azzal a megjegyzéssel, hogy nem is úgy gondolta, nyugodtan kormányozhatott volna tovább.
Az se tévesszen meg senkit, hogy közleményben határolódott el a nyilatkozattól utódja, a kormányalakítással megbízott Viorica Dăncilă. (Akinek kinevezése valószínűleg csak annak tudható be, hogy Klaus Johannis államfő nem akart elhúzódó, beláthatatlan gazdasági következményekkel járó politikai válságot. Nem mintha a PSD további kormányzása jótékonynak ígérkezne, de a kormányzás során legalább a párt és vezető politikusai is tovább erodálódnak. Ami persze sovány vigasz, de most ennyivel kell beérnünk.)
Az ugyanis egyértelmű, hogy Dăncilă nem parttalan toleranciája és magyarbarátsága miatt tett így, hanem taktikai okokból. Így kívánt ugyanis hűségnyilatkozatot tenni a vele azonos megyéből, Teleormanból a nagypolitikába érkezett pártelnök, Liviu Dragnea mellett, és így akarta ország-világ előtt bizonyítani Tudose alkalmatlanságát a kormányfői posztra.
Úgyhogy – főleg annak fényében, hogy nyilatkozatában amúgy ő maga is a lehető leghatározottabban elutasította az autonómiát – nem indokolja semmi az ünneplést. Mert egyrészt az immár kormányalakítással megbízott Dăncilă részéről sem elegendő ennyi arról, mit is gondol a magyarokról, az autonómián kívüli, oktatásra, hivatali anyanyelvhasználatra vonatkozó jogköveteléseikről, másrészt pártja, a PSD is adós még a közvéleménynek – és elsősorban a magyar közösségnek – azzal, hogy nyíltan kiálljon, és színt valljon, mi az álláspontja Tudose akasztós beszédéről.
Hiszen a szerecsenmosdatási kísérletek ellenére a zászló mellett történő lengedezésről való fantáziálgatás csak a legnaivabb – illetve a magyar ügyekkel szemben kóros ellenszenvet tápláló, valóságidegen ideológiák által elvakított – kommentátorok szerint jelenthet mást, például békés testgyakorlásra való buzdítást az akasztás helyett. Másrészt pedig bárkinek is szólt a lengedezős kiszólás, mindent elmond a felszólalóról az, hogy a magyar autonómiatörekvések és jelképhasználat kapcsán az akasztás ugrik be neki.
Éppen ezért a kormányfőcsere után sem szabad hagyni, hogy az akasztós kijelentés feledésbe merüljön. Nem csupán a PSD-nek, hanem a teljes romániai politikumnak is állást kell foglalnia vele kapcsolatban. Ha nem teszik meg, és nem utasítják el, akkor azt a látszatot keltik, hogy egyetértenek vele – ez egyébként érzésünk szerint nem is áll annyira távol a valóságtól. Ennek nyomán pedig legitimálják a kisebbségi – bármilyen kisebbségi! – jogkövetelésekkel szembeni alpári, erőszakra buzdító retorikát. Márpedig az elég érdekes fénybe helyezi Romániát és vezetőit, ha az önmagát a kisebbségekkel szembeni tolerancia mintaképének hirdető ország politikai elitje a gyűlöletbeszéd iránt mutatja a legnagyobb toleranciát.
De ha már így alakult, a PSD által a kijelölt kormányfő támogatása érdekében ismét körüludvarolt RMDSZ számára ez jó alkalom lehet, hogy a parlamenti támogatás és a további együttműködés fejében kikövetelje: az új kormányfő ne csak szavakban, hangzatos nyilatkozatokban, hanem konkrét tettekkel is álljon ki a kisebbségek mellett.
Balogh Levente / Krónika
