A suszterinas száz éve
Száz évvel ezelőtt született a romániai kommunista diktatúra legsötétebb, szinte alvilági figurája. A centenárium évében e tényecske nem oly felkapott és emlegetett, mint más ünnepélyes esemény, pedig tagadhatatlan: Nicolae Ceauşescu elvtárs is hozzátette a magáét az ország mai arculatához. Sajnos, jobban, maradandóbban, mint sokan gondolnák.
A suszterinasból lett Kondukátor 1918. január 26-án látta meg a napvilágot az Olt megyei Scorniceşti-en, évtizedekkel később e jelentéktelen település „tölgyfájaként” is emlegették. Dalban, versben, köszöntőben egyaránt, s a falusi legénykéből szobrászok, pártaktivisták és szekusok hős államférfit faragtak, noha az utókor csak közönséges diktátorként tartja számon. N. C. elvtárs születésnapját az elnyomó gépezet kötelező ünnepként gyúrta le a nélkülöző, didergő, rettegő lakosság torkán, miközben állami ünnepségeken ódákat zengtek, fáradhatatlanul hálálkodtak, nem is kevesen. Pedig a romániai hetvenes, nyolcvanas évek a kor egyik legsötétebb, legbarbárabb, legembertelenebb kelet-európai diktatúrája, nem csupán megingathatatlannak tűnő karhatalommal, elnyomó gépezettel, hanem tobzódó magyarellenességgel, halálra ítélt kisebbségi településekkel.
Száz éve született hát tehetséges suszterinasunk, kinek politikai karrierje a börtönben kezdődött, állítólag a munkásmozgalom okán, még 1936-ban. A kommunista hierarchiában lendületesen ível felfelé pályája: 1965-ben megszerzi a párt vezetését, 1967-től az államtanács elnöke, 1969-től a hadsereg főparancsnoka, hatalmát pedig 1974-ben betonozza be az államfői tisztséggel. Ötévente újraválasztják egészen 1989 decemberéig, amikor hűtlen elvtársai becses nejével együtt falhoz állítják és kivégzik.
Nikoláj most a pokol tornácán üldögél, vigyorogva, elégedetten. Százesztendős az örökkévalóság birodalmában. Kezében bőrszivar, olcsó, de ütős hazai vodka, az alexandriai hízelgőitől ajándékba kapott, vélhetően lopott, lakkozott asztalkáján pedig pornólap, odébb kéjelgő örömhölgyek. Elena asszony, a maga bárdolatlanságával már a múlté. Nikoláj öntelten nézelődik a fülledt melegben, jóval elégedettebb magával, mint talpnyaló elvtársaival. Akarnok buzgómócsingok, véli egykori hódolóiról, ahányan voltak, csak a koncért, a ropogósabb falatokért sorakoztak. Haszonlesők! Hiszen ő jelölte ki az utat, másnak csak menetelni kellett rajta! Ám ő, a Kárpátok elfeledett géniusza sosem gondolta volna, hogy alapozása ennyire eredményes, időtálló lesz. Ma már büszkén látja, tervét túlteljesítette, jobban, mint az aranykorban gondolta volna: a tanítványok sikeresek, besúgói és szekusai jól dolgoztak. És azt is örömmel látja, hogy egykori aktivistái eltörpülnek a mai hűséges pártkatonákhoz képest, az új ember él és virul.
De leginkább az tölti el nyugalommal, hogy pártja, miként fél évszázaddal ezelőtt, most is mindenek fölötti, s bizony, az állam gépezetében ez a lényeg, ennek jelentőségét ő sem győzte hangsúlyozni elvtársainak…
Forrás: Háromszék
Szerző: Mózes László
