Gyertyaszentelő Boldogasszony
Urunk bemutatásának napját, azaz Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepét 495-ben Gelasius pápának köszönheti a keresztény világ. A nyugati liturgiában Szűz Mária tisztulásának és a fénynek ünnepe lett. A görög keresztény világ a találkozás ünnepének nevezi, mert ekkor találkozott Krisztus az emberiséggel Simeon és Anna személyében.
A krónikák szerint a magyar középkorban ezen a napon először a tüzet áldották meg, majd ennél a szentelt tűznél gyújtották meg azután a gyertyákat. Ezeknek rosszat távoltartó, bajokat elűző erőt tulajdonítottak. A szentelt gyertya egyébként már az ókeresztény korban Krisztus jelképe volt: magát fölemészti, hogy másoknak szolgálhasson.
A szentelt gyertyának fontos szerepe volt az érmelléki néphitben is. Általában a szentképek alá helyezték a falra, vagy a „komódfiában” őrizték. Ezzel a gyertyával világítottak ha „nagyidő” jött, mennydörgött, villámlott, hogy elűzzék a vihart. Szentelt gyertyát adtak a haldokló kezébe, hogy megszabaduljon a gonosz lélek hatalmától, de ezt gyújtottak a súlyos beteg ember ágya mellett is. A hiedelem szerint, ha ezen a napon a templomba is besüt a nap, s a miséző pap meglátja az árnyékát az oltárnál, a tél hosszú lesz. A népi jóslat azt mondja: „Ha fénylik gyertyaszentelő, a szűrödet vedd elő!” Vagy ami inkább az Érmellékre jellemző: „Ha fénylik gyertyaszentelő, az íziket vedd elő!”
A magyar népi kalendáriumban Gyertyaszentelő Boldogasszony napja idő- és termésjóslásai szerint a hátralévő tél negyvenes mutatónapja. A naphoz fűződő időjóslás egy középkori deák szentenciát őriz, eszerint: ha Gyertyaszentelőkor süt a nap (azaz, ha a medve meglátja az árnyékát), hidegebb lesz, mint előtte volt.
S. É.
Címlap fotó: Andrea Mantegna: Jézus bemutatása a templomban (1465)
