Majd a lélekharangnál
Az érmelléki ember mindig hagyománytisztelő lélek volt. Évszázadokon keresztül olyan szokásokat őrzött, amelyek manapság alig jelentenek már valamit a mai nemzedék számára.
A mocsár jól tartósít – mondogatta az effajta szokásokra egykoron a dédnagymamám, aki igen hosszú életet kapott ajándékba a Jóistentől. Ölébe pergetve „olvasóját”, egyebek mellett megköszönte ezt napjában többször is a Mindenhatónak.
Délutánonként, ha meg-megszólaltak a harangok, mindig tudta melyik hív misére vagy istentiszteletre, milyen a hangja a délinek, a vecsernyére kongatónak, de a búsan szóló, temetésre hívó szavát is jól ismerte. Most csak csendítettek a halottnak – mondta olykor, majd az emlékharang fájó bongatására elküldött egy-egy nyugodjon békében-t a temetődomb irányába.
Ám az Érmelléken, ahogy telnek az évtizedek, egyre ritkábban kondulnak az emlékharangok. Főleg az utóbbi években. Bármennyire hihetetlen, a szegénység, a nincstelenség erre a szomorú hagyományra is rátelepedett.
Hogy némelyik felekezetnél miért számolnak fel többet, mint eddig, azt Ágnes néni sehogy se érti. Pedig ekképpen szeretett volna emlékezni az „idesuram” halálának évfordulóján.
Ám az alig-nyugdíjból nem futja a drága „tisztességre”. Az idesuram pedig biztosan tudja majd és megérti, hogy csak szalmavirágcsokorra tellett.
Majd a lélekharangnál imádkozik érte. Az ingyen van…
Sütő Éva
