A ház lelke
„Vannak házak, amelyekben békesség és öröm tanyázik. Ha megpillant az ember valahol egy ilyen házat, egyszerre úgy érzi, mintha hazaérkezett volna. Otthonillata van a füstnek, mely belőle fölszáll. Nevet az ablaka, s az ajtaja hívogat. Az ember érzi benne a békét és a meleget, mely mint egy láthatatlan napfény, beragyog mindent maga körül. Az ilyen ház jóvá szelídíti a benne lakó embert. Nyugalmassá, derűssé teszi…”
Wass Albert gondolatai mentén haladva nyugodtan kijelenthetjük, hogy a 21. század hajlékaiból megszökött a lélek. Mai világunkban a kultúrák kezdenek egymásba mosódni, vagy legalábbis a határok nem annyira erőteljes vonalak, mint akár egy évszázaddal korábban. Azonban egyre többször találkozunk – hál’istennek – olyan tendenciákkal, amelyek az egységhez, a természettel való együttéléshez való visszatérést sürgetik, ahol az ember és a ház elválaszthatatlan teljességet, egységet alkot. Napjainkra oly messze sodródtunk ezektől, hogy a visszatalálás igen sok energia befektetést vesz majd igénybe, ha egyáltalán visszatalálunk valaha is ezekhez a konzervatív vonalakhoz. Mindenekelőtt meg kell találnunk a gyökereinket. Mire is használták őseink a házat? Egykoron minden ház felépítése felért magával a teremtéssel. A ház nem egy rakás tégla és némi faanyag volt, hanem az ember testének folytatása, amely védte és összekötötte a mindenséggel.
A „nagyház”
Régen a nagy parasztkúriákban az első szoba volt a „nagyház”, amelyekben márványlapokkal díszített komódok faragott szekrények, tornyos ágyak, magasra vetett hímzett ágynemű és csipkézett lepedők tanúskodtak a ház lakóinak ízléséről, jómódjáról. A komódok hatalmas öblös fiókjaiban élükre vasalt szőttesek, hímzett terítők árasztották a régi asszonyok lelkének illatát, amelyet beleszőttek az asztali, illetve a törlő kendőkbe, az étekszentelő terítőkbe és minden kezük által készült csipkedarabba, amelyeket a régi komódfiák rejtettek. Az oroszlánkarmokon álló öntöttvas-, vagy a kerekre rakott csempekályha pedig a nagyház melegéért volt felelős. Ha vendég volt a háznál, a nagyházban bontottak neki ágyat és ott fűtöttek be, hogy a házigazda ezzel is kifejezze annak megbecsülését. A múltszázadban a vendég megtisztelte a házat jelenlétével, a házigazda pedig a vendéget, azáltal, hogy a „tisztaszobát” jelölte ki neki szálláshelyül. Az előbbi nyugodt álma a gazda érdeme volt. Nyugodtan pedig csak egy „lelkes” házban pihenhetett mind a gazda, mind a vendég.
A tűz és a hajlék
Egy régi leírás szerint a régi házak ajtaja köztudottan nagyon alacsony volt, aki belépett rajta, mindenképpen fejet hajtott és levette süvegét. Ebből eredendően a ház másik neve a „hajlék” volt, amelyben egyértelműen megmaradt a meghajlásra, tiszteletadásra való utalás.
A hajlék tulajdonképpeni lelkének a tűzhelyet nevezték. Ezért is került általában a ház közepére. Régi öregjeink a tűznek különös jelentőséget tulajdonítottak. Nemzettörténetünk kezdetén bármilyen nagy ünnep volt, a családból valaki mindig otthon maradt őrködni a tűz fölött. Ugyanis a tűznek folyamatosan égnie kellett, az év egyetlen napját kivéve, amikor megszentelték és újragyújtották. A családi tűzhely azonos volt a családi múlttal, jövővel, jelennel, összetartozással, ezért óriási illetlenségnek számított, ha valaki például a szomszédba ment parazsat kérni, mert a saját tüze kialudt. Még ma is él a mondás: háztűznézőbe mennek a lányok a fiús házhoz (és nem fordítva, ahogy azt sokan tudják). Ez is arra vezethető vissza, hogy a tűzben a ház lelke lakik, így a háztűz az egész családot, nemzetséget jelképezte. A magyar házak, hajlékok térrendezésének a tűzhely volt a legmeghatározóbb része, amely még a múlt század eleji konyhákban is szigorú szabály volt. A kemence vagy bárminemű főző-fűtő alkalmatosság kiváltságos helyet kapott mind a parasztházakban, mind a polgári családoknál.
A ház lelke
A házaknak van egy másfajta lelkük is. A régi házak küszöbét átlépve minden erre érzékeny ember ráérez. A lelkes házakat belakták, szerették, karbantartották. Zugaiból kellem és otthonosság árad. A puszta falak is úgy néznek a belépőre, mint az élő lélek relikviái. Története van az ajtónak, az ablaknak, a kamrának, a sarkoknak, a mennyezetnek, de még a padlásnak is, ahol egy másik fajta életet tároltak a lakók: a gabonát. A pozitív dolgok átitatták az ősi házakat, padlástereket, pincéket, pajtákat, de még a hozzájuk tartozó istállókat is, amelyekben szintén „lelkek” laktak: a tehenek, a lovak, a maguk hű szolgaságával embersegítő és tápláló mivoltukkal. Az együttélés szentségében nemesedett hajlékok az idők folyamán csak házakká egyszerűsödtek. Nagy tágas kapukkal, hideg műanyag nyílászárókkal, fehér betonfalakkal, üvegcsempékkel. És folyton folyvást fázunk bennük, fojtogatnak a hatalmas belső terek és pánikot kelt a tátongó üresség.
A régi házak keretbe foglalt lelkek voltak. Mi lesz, ha mindet lebontjuk?
Sütő Éva / Érmellék, szerelmem 2013
(Főoldal: a régi Balási-kúria Érkörtvélyesen. A 19. század második felében épült, ma a felújított kúriában a Dr. Balási József Általános Iskola működik.)
