Történetek Várad lelkéből
Az újévben is szeretnék megosztani önökkel sok régi történetet, újsághírt, de legfőképp szeretném, ha megtalálnánk együtt azt a titkot, ami e város múltbéli életét belengi. Azt a bizonyos lelket, „Várad lelkét”, amit annyian és annyiszor emlegetnek. Mert az, hogy lelke van e városnak, azt senki nem tagadhatja. Azok sem, akik itt születtek és itt élték le életüket, azok sem, akik szárnyukat bontogatni jöttek ide és innen felröppenve égi magasságba vitt az útjuk, de azok sem, akik csak egyszerűen, egy jobb, gazdagabb élet reményében kötöttek ki városunkban. Persze itt maradtak és pár év leforgása alatt tősgyökeres váradiak lettek. Neveket nem sorolnék, hiszen az évtizedek során sok ezren lettek észrevétlenül e város örök tiszteletet érdemlő polgárai. Sajnos, az utókor hálátlanságának köszönhetően, lassan az enyészeté lesznek az emlékek és új emberek kreált történetei válnak tényekké.
Mai első történetünk hőse egy zongora. Mégpedig a csucsai kastély zongorája. Pontosabban Ady Endre egykori zongorája. A zongora, amit Ady halála után az örökösök el akartak adni. A zongora, amit a korabeli író, költő és általában művésztársadalom évről évre sokszor, szinte minden este hallgatott. Mert akkoriban sikk volt meglátogatni nyaranta a költőóriást. Hallgatni esténként a költő feleségét, aki mély átéléssel játszotta a közönségnek a megzenésített Ady verseket. Vagy egyenesen Reinitz Bélát, aki rohant Csucsára, ahányszor egy új zene született, hogy Ady elsőként hallhassa a művet. Akkoriban az a hír járta, hogy a dalok hatására a költő is meg akart tanulni zongorázni. Egy kolozsvári zenetanártól órákat is vett, de csak néhány hétig futotta a kitartásából.
A pompás fekete zongorát mégis magáénak vallotta és avatatlanokat nem tűrt meg mellette. Aztán amikor Octavian Goga megvette a kastélyt, az Ady örökösök úgy döntöttek, eladják a zongorát. A hangszer magában is gyönyörű lehetett, de a költő legszebb éveinek emléke, az egekig emelte eszmei értékét. A zongora eredeti tulajdonjogát közjegyzői bizonylat tanúsítja. A költő hagyatékának gondnoka, aki a költő özvegyének sógora, a Hegedüs Hírlapirodát bízta meg az eladással. Innen a hír. Második történetünk egy olyan emberről szól, aki messze földről került városunkba. Ötven éven át volt Várad messze földön híres Figarója Bánáti bácsi. Ő volt, aki esténként beült egyik másik kisvendéglőbe és vacsora után pipázgatva felidézte ifjúsága kedves történeteit. A mese mindig azzal a nappal kezdődik, amikor 1883-ban Herr Bánáti, azaz akkor még Frasch Martin vándor borbélylegény először érkezett Váradra. A Fekete Sasban akkoriban Hillinger volt a gazda, a városban pedig a legkellemesebb úriember Bölönyi József, emlékezik az öregúr. Arról, hogy hogyan került a Torontál megyei Zichyfalváról (ma Plandiste – Szerbia) Váradra, így szól a mese. „Az iskola után fodrásszá képeztem magam, és mint minden kalandvágyó fiatal mester, további szakismeretek elsajátítása céljából vándorbotot fogtam. Eme vándorút során érkeztem Váradra 1883-ban. Mikor az omnibuszból kiszálltam, 22 krajcárért megebédeltem Hillingernél és érdeklődni kezdtem a lehetőségekről. Úgy döntöttem, hogy csak tizenkét napig maradok a Körös partján. De addig is dolgozni akartam. Mivel a Sas utcai Schiesler borbélynál nem volt üresedés, új helyet kellett keresnem”. Egy frissen megözvegyült borbélynénak ajánlották be hősünket, de közben Bölönyi József kapacitálására, véglegessé vált a letelepedése Váradon. Pályafutásának ötven éve alatt az arisztokrata és a dzsentri világ fodrásza volt Bánáti úr, aki valószínűleg klientúrájának hatására magyarosította meg nevét. Az akkori idők vármegyei és városi vezetői mind kuncsaftjai voltak. Arra a kérdésre, hogy talán egyszerű embereket nem is borotvált, mindig diplomatikusan, de mosolyogva válaszolt. A városban sok anekdota forog közszájon régi időkből. A legnépszerűbb az, amikor Tisza Istvánnak adósa maradt, mert a gróf úr nagy pénzzel fizetett.
Tisza ott hagyta a nagy pénzt, kedélyesen kijelentve, hogy inkább neki tartozzanak, mint hogy ő maradjon adós. Népszerű, jól kereső iparos volt Bánáti Márton. Az első háború előtt annyira gyarapodott vagyona, hogy emeletes háza lett a Rákóczi úton, a csendőrlaktanya mellett, üzlete ugyanott a 10. szám alatt. A ház és a szőlő ugyan már gazdát cserélt, de a síneken túli kis ház kertjében már reggel hat órától kezdve kertészkedett estig, mert a tetterejét nem szerette volna elfeledni. Aztán amikor eszébe jutott, nekivágott az országutaknak és ellátogatott azokba a közeli falvakba, ahol régi jóemberei laktak. Néha számolgatta lépteit és tízezer lépés után újra annak a fiatal mesterlegénynek érezte magát, aki ’83-ban érkezett meg az omnibuszon Váradra, a Fekete Sas fogadó elé.
Farkas László, Nagyvárad
