Elmentem én a vásárba…
Adok-veszek Debrecentől Belényesig
Sok históriás könyvben, régi feljegyzésekben említik úgy a vásárokat, mint a falusi vagy a városi élet egyik legmarkánsabb eseményét. Főleg azokon a nagy vásártartó helyeken, ahol évente csak négyszer – az évszakoknak megfelelően – gyűltek össze messzi földről is, hozva ki-ki a maga mesterségének gyümölcsét. A vásár nem csak az adok-veszekről szólt. Az alábbiakban kiderül, mi mindenre szolgált egy-egy ilyen esemény Bihar vármegyében.
A régi vásárok tehát nemcsak a portékák eladását célozták, de a társadalmi élet egyik fontos formája is volt. Az ott megjelentek legtöbbször csak azért mentek a vásárba, hogy ismerőseikkel, barátaikkal, rég nem látott rokonaikkal találkozhassanak, illetve tájékozódjanak az árakat illetően. Folyt a terefere, átadták a legfrissebb történéseket, családi eseményeket, születéseket, halálhíreket. De vásárfia nélkül azonban még sem illett hazatérni, ami gyereknek, asszonynak egyaránt kijárt. A gyerekek többnyire fából faragott játékokat, bugylibicskát, fütyülőt, mézeskalácsot kaptak, míg az asszonyok, lányok számára kendőt, gyöngyöt, olvasót (rózsafüzér) vásároltak. A lányoknak a legények mézeskaláccsal kedveskedtek. Ezek általában tükrökkel ellátott szív formájúak voltak. Az ezeket árulók, hasonlatosan a szabókhoz és a csizmadiákhoz, a vásár középpontjában kaptak helyet, és verses rigmusokkal kínálták a szerelem eme értékes zálogát.
Cifraszűr és guba
Mint említettük, a vásárokban a legelőkelőbb helyeket a szűr- és a lábbeli készítők foglalták el. A szűcsök rövid és hosszú bundát, subát egyaránt árultak. A gubások, akik a szegényebb réteget célozták meg, asszony-, férfi-, gyerekgubát kínáltak a sátraikban. A szabók elsősorban a posztóból készült ruhaneműekkel, teljes öltönyökkel érkeztek. A kemény szárú, tartósra vikszolt csizmákat a csizmadiák ajánlgatták. Az előbbiek nem mind vertek sátrat, csak úgy rúdra akasztva árultak, így ezeknél valamivel olcsóbban lehetett vásárolni, mint a sátoros csizmaárusoknál. Az asszonynép a papucsosok előtt nézelődött, akik többnyire földre rakták áruikat, akárcsak a fazekasok. A kalaposok, sapkások sátrát is sokan látogatták, ahol a férfiemberek alkudhattak a templomos kalapra, vagy éppen a mezei munkára használt micisapkára. A kirakodó vásár szélén kaptak helyet az ócskások, ahol a használt ruhaneműk cseréltek gazdát. Látszik tehát, hogy még a vásárnak is megvolt a maga hierarchiája, nem lehetett csak úgy kirakodni, ki hova éri. Évszázadokon keresztül ezt a rendet a mesterségek ázsiója határozta meg.
A mihályfalvi nagyvásár
A Hunyadiak korában Bihar vármegye 18 városa közt említik Ér-Mihályfalvát, 1459-ben pedig vásártartó jogot kap. Ennek a kiváltságnak mind a mai napig örvend a város. A település akkor indult fejlődésnek, mikor 1844-ben V. Ferdinánd király adománylevéllel mezővárossá nyilvánította.
A múlt század közepétől megnőtt a hetivásárok jelentősége is, így Mihályfalva piacát a gabonafélék, az ipari termékek választéka és a marhavásár tette nevezetessé. Évente négy nagyvásárt tartottak, amelyen idegen iparosok is megjelenhettek. Csütörtökön csak a helybeliek vására volt. A csokalyi származású Fényes Elek (1807–1876) statisztikus és közgazdász szerint minden szerdán baromvásárt is tartottak. Az 1900-as évek elején a kirakodást a vasúti állomás felé vezető úton, a ma is Vásártérnek nevezett területen tartották. Ide az egész Érmellékről, de olykor még Debrecen környékéről is eljöttek alkudni egy-egy jó kiállású jószágra, vagy egyéb portékára. Ha ló, vagy egyéb igavonó talált gazdára, azt meg is kellett „pecsételni” egy jó áldomással is. Volt rá eset, hogy a jószág árából alig maradt valami, mire hazaért a gazda, de hát ez is hozzátartozott a vásár rendjéhez.
Ezeken a helyeken nem csak az áruk, illetve a jószágok cseréltek gazdát. Néha két örömapa is megegyezett egy jó áldomás mellett a fiatalok egybekeléséről. Mivel birtok a birtokkal házasodott, az ara meg a vőlegénynek való olykor csak később szembesült a tényekkel. Bár a vásári jövendőmondó cigány asszony mindig nagy szerelmekről regélt az eladólányoknak, ez a délibáb hamar szétfoszlott szülők közti megegyezéssel. A mihályfalvi vásártéren a szórakozás lehetőségét biztosítandó, állandó vendég volt a körhinta is, ahová a gavallér legények befizették a lányokat. Így aztán a vásár látványosság is volt egyben.
A belényesi színes forgatag
Kun József a Belényes monográfiájában rendkívül érdekeseknek írja le a múlt század eleji nagyvásárokat Belényesen. Mint írja, az emberek ilyenkor valósággal eltaposták egymást. Nemcsak magyarok de a hegyekből lejövő szumányos román parasztok is, bár ezek csak jószágot, túró és sajtféléket kínáltak eladásra. A szabók, a szűcsök, a csizmadiák, a kalaposok, a fésűsök, a gombosok, a szitások, a rőfösök, a pékek, a cukrászok, a mézeskalácsosok, mind-mind magyarok voltak és hatalmas illatfelhőt árasztottak maguk körül. A lacikonyhák kolbász- és hurkafüstje, a tepertők és húsféleségek ingert keltő szaga terjedt szerte a téren.
Itt is a vásárok érdekességéhez tartozott a hosszas alkudozás, ami a vásárlók többszöri visszatérésével gyakran a végtelenség látszatát keltette. A parasztnak kevés pénze volt, különösen a szegény hegyvidéki románnak, így nehezen vált meg tőle. Az eladóknak kialakult az a taktikájuk, hogy az áruért jóval többet kértek s most már lehetett alkudni (…).
A vásári kikiáltók apró versikékkel kínálták áruikat, és hangulatteremtő viccelődéssel, mókázással csalták sátrukhoz az embereket. Koldusok sokasága fokozta a vásáros napok zaját, hol prózában, hol énekléssel hívták fel magukra a figyelmet. A vásári néphez tartoztak a madarászok, akik vagy a földre rakták le a kalitkákat, vagy egy-két kalitkával a kezükben sétáltak minden irányban, hogy apró madaraikat észrevehetővé tegyék (…). A belényesi vásárok legmozgalmasabb és leglátványosabb része a nagy számban összevásárolt szarvasmarhák elhajtása volt. A tehetősebb kupecek, sokszor többen is összefogva, annyi szarvasmarhát vásároltak össze a belényesi piacon, hogy azokat már érdemes volt elhajtani például Váradra, Debrecenbe, Aradra (…)” – írja Kun József a vármegye eme másik szegletéből. De hasonlóképpen volt ez Nagyváradon, Szalontán vagy akár Margittán is.
Nagyvásárok reneszánsza
A debreceni Szent Mihály napi nagyvásáron már évek óta nosztalgiázhat az odalátogató. Mihályfalván hagyományos tavaszi és őszi nagyvásárokat szervez az önkormányzat minden évben. Egyiket a májusi Nyíló Akác fesztivál első napján nyitják meg, a másikat október elején a Dióverő Szíp Napok (amíg meg nem szűnt) hagyományokra épülő rendezvény alkalmával. Ilyenkor a messzi földről ideérkező árusok utca hosszan kínálják áruikat sőt, van hogy utcai zenészek és „vándorkomédiások” is megadják a módját, zamatát az eseménynek. A vásár minden formája a hétköznapok tartozéka. Csak annyi a különbség, hogy amíg régen átalvetőben vitték haza a vásárfiát, addig ma a személyautók csomagtartói roskadoznak a konzum-generáció napi szükségleteitől.
Sütő Éva (Érmellék, szerelmem 2013)
(Főoldalon: Korabeli Bihar vármegyei viseletek. Az átalvetőben vásárfia.)
