Közeleg az iskola – tanévnyitók régen és ma
Valamikor a múltszázad második felében az érmelléki kis- és nagydiákok úgy tekintettek egy-egy új tanév kezdetére, mint valami kihívásra, lehetőségre, csodára, ami értelmet, tartalmat ad a napoknak, épülést a léleknek, testnek egyaránt. A tanító, az osztályfőnök megbecsült, köztiszteletben álló példakép volt, és ezt a szülők is ekképpen sulykolták a diákba. Mert mi lett volna a világgal, ha nem az iskola vagy a templom szolgál támpillérként évezredes fennmaradásához. És ez a jól bejáratott társadalom egyszer csak elkezdte hígítani önmagát, fittyet hányva először csak az apróbb íratlan szabályokra, majd a nagyobbakra, később már az írottakat is megváltoztatva, sőt el is törölve azokat.
Míg régen egy-egy tanítói vagy tanári dicséret kitüntetésnek számított, ma nem is tartanak rá igényt a diákok. Valahogy minden súlyát, értelmét veszítette. A formaruha nyűg, a szép hajfonat ciki, jól tanulni, a tanítói, osztályfőnöki elvárásoknak megfelelni stréberség, és még sorolhatnám a mai kificamodott értékrend hozadékait.
Nem okoskodásnak szánom eme sorokat, inkább valami elmélkedésfélének, hisz újságírói minőségemben jó néhány tanévnyitón részt vettem az elmúlt esztendőkben, és feledkeztem rá úgy istenigazából. A népes iskolaudvarok lármája, színes kavalkádja hozta ugyan a régi idők hangulatát, de mégis volt valami, amitől olyan érzése támadt a kívülállónak, hogy valami fals, nem élethű valóságba pottyant. A díszasztalnál ülők beszédén érződött, hogy „csak essünk már túl ezen is”, a diákok meg jól elvoltak egymás között, oda se figyelve még a közös imára sem, amely az új tanév megáldása apropóján hangzott el.
Felgyorsult türelmetlen világunknak már a záróakkordként elhangzott himnusz sem tudott megálljt, illetve tiszteletet parancsolni, hisz akadt olyan felnőtt, aki éppen akkor ült le a fűbe kipihenni a másfél órás ácsorgást. És amire leginkább rácsodálkoztam, hogy a köszöntő beszédek és áldások ideje alatt szülő-diák folyamatosan telefonált. És amikor „végre” lecsengett az egész „ünnepi” tanévnyitó, olyan sprintet vett mindenki az osztálytermek, illetve a kapuk felé, mintha a tatár kergette volna őket.
Nem mondom, láttam olyan példát is, ahol a kisdiák percekig illegette magát a tanító néni előtt, hogy milyen nagyot nőtt a nyáron, és szemre is vételeztetett alaposan. És láss csodát, egyikük sem siette el a bizonygatást…
Sütő Éva
(Fotó: az érkörtvélyesi tájház melletti iskolamúzeum – a Tóth család gyűjteményéből)
