Földhözragadtan
Éppen hogy elállt a zápor. Csak az akácfalevelek számolgatták még az esőcseppeket. A Nap egy utolsó ecsetvonással végighúzott az ég alján egy narancssárga csíkot, s mivel maradék színeivel nem tudott mit kezdeni, ott felejtette szivárványnak a fák fején. Csak úgy a maga gyönyörűségére… mit sem törődve az emberek szemével.
A régi ház hátsó udvarán vékonylábú akácfák bátorították a korhadó kerítést. Öreg, nyikorgós, panaszos jószág maga a kertkapu is, tiltakozva jajdul, ha valaki bebocsátást kér rajta a kertbe, nagyapám szentélyébe. Mellette egy, a többitől elkóborgott akácfa tövében, földbe merítkezett hatalmas lapos kő vigyázza hűséges kutyaként nagyapám hallgatásait.
Mint valami pogány oltár – gondolom, és mellé kuporodom vele hallgatni. Ezen ülve szokta számba venni mekkorát nőtt a vetés, innen bámulja a kertvégi világvégét is, amelynek látványához semmi sem fogható ezen a világon.
S amint a hétórási harangszó megtöri a tájat, tekintetét elküldi valamerre a torony irányába.
– Milyen tiszta a hangja, így eső után – mondja csak szinte magának, s egy meggyfaág igazat ad neki.
Majd feláll, magas szikár alakjához közelebb jön az ég, majd közelebb jön a föld is, amint átlép egy varangyon, melyhez nem átall néhány dorgáló szót intézni.
A Nap pedig elunva a Föld peremét, magára húz egy kóbor felleget. Ugyanúgy, mint bárhol ezen a világon.
Csak nagyapám gondolja másképp a maga szentélyében.
Sütő Éva
Homokrögök (2002)
