A csóró
Hónapok óta nem járt a városközpontban. Vagy talán évek óta? Az állandó szeszgőz, az alkalmi munkák a közeli faluban felőrölték az idejét, idegeit, életét. Minden gondolata a város körül forgott. Igazából azonban nem is a város vonzotta. Látni akarta előző életének színhelyét. A házat, ahol élt, a gyárat, ahol dolgozott, az iskolát, ahova a gyerekek jártak valaha és a temetőt. A temetőt, ahol anyja, apja nyugodott.
Már hetek óta tervezte az utat a városba. Ugy készült oda, mint egy távoli egzotikus helyre. Persze rémlett, hogy volt a városban vasat gyűjteni a tömbházak között, kukázni, de az idő elfutott, elfolyt előtte. Nem tudott emlékezni. Csak foszlányok, felbukkanó emlékek zavarták gondolatait. De most napok óta nem nyúlt a piához. Tiszta akart lenni. Fejben, lélekben tiszta. A ruháit kimosta a közeli folyóparton. Egy régi „munkaadó” a faluban megengedte, hogy megborotválkozzon, még néhány ruhadarabot is adott neki. Azon az éjszakán kint ült a régi, elhagyott gyárépület előtt, ahol egykor meghúzta magát társával.
De már régen egyedül volt. A társ egy este nem jött meg a szokásos beszerzőútról. Mint mindenbe, ebbe is belenyugodott. A város hideg fényei inkább taszították, mint vonzották. Ahogy tisztult az agya, úgy érezte gyomrában, idegeiben a félelmet. Azt nem tudta, mitől fél, de valami nyomasztotta. Aztán nagyon kezdett neki hiányozni a szesz. Már reszketett az alkohol hiányától, de nem szánta rá magát, hogy átmenjen a szomszéd épületbe egy kortyra. Tudta, ha most elbukik, többet nem tudja megtenni.
Kábán ébredt. Lement a vízpartra mosakodni. Aztán lassan megindult a város felé. Meglepődve nézte a nagy üzletházat, a hatalmas reggeli forgalmat. Látott. Ahogy beért a lakótelepre, kezdtek felszakadni a képek. Az első újságos standnál megállt. Bámulta a színes magazinokat, újságokat és a lányt. Félénken, anyanyelvén megkérdezte a lánytól a dátumot. És a lány, törve bár a nyelvet, de megmondta. Úgy látta, még mosolygott is picit. Ö pedig meglepődött. Majdnem hét év futott el tőle. Két, három év totális káosz, azelőtt meg a hányódás, csavargás, külföldi meló. Szó szerint úgy érezte magát, mintha nem a városban született volna. Új villamosok, buszok és rengeteg gyerek, fiatal az utcán. Persze, gondolta, suliba mennek. Vajon az enyém merre van most?- villant az agyába? Ösztönösen a régi otthona felé irányította lépteit. Bizonytalanul állt a zebránál. Végül zöldre váltott a lámpa, és ő is átment az iskola előtti átkelőn. Éppen csengettek. Lassan elindult a város felé. A régi temetőt kereste, szemei azonban sok zöldet láttak a temetőhelyén. A gazos, bokros temető helyén park volt. Testét elöntötte a víz, le kellett ülnie. Valaki megállt előtte, és kitartóan nézte. A ködön át ráismert egykori ivócimborájára. A haver kérdezgette, ő válaszolgatott. Meghívlak, mondta, nem, szabadkozott ő, a temetőt kerestem, de látom, elpusztult. Igen, válaszolt a haver, a szőllősi temető is park lett. Kevesen vagyunk, erőtlenek, azt tesznek velünk, amit akarnak, mondta egy szuszra. Bólogatott, de nem válaszolt. Inkább mennék, mondta, és lassan elindult.
Gyalogolt, bámult, minden új volt számára így, tiszta fejjel. Néhány egylejes volt csak nála. Vett egy kiflit, leült egy padra a vízparton, és elmajszolta. Aztán a régi lakása felé vette az irányt. Érdekes módon nem érzett fájdalmat, amikor elment a háztömb kapuja előtt. Aztán belevágott a gondolat. Odament a kaputelefonhoz, elolvasta a neveket, de sem a saját, sem a felesége nevét nem találta. Leült a ház előtti padra, hisz minden erő kiszállt a lábaiból. Idegen férfi riasztotta fel a gondolataiból. Kit keres?-kérdezte bizalmatlanul. Senkit-mondta erőtlenül.- Itt éltem néhány esztendeje, de nem találom a családom nevét sehol. Megmondta a nevét, de a férfi nemet intett. Igaz, én csak két éve lakok itt, de nem hallottam az ön nevét, mondta. Talán kérdezze meg Kovács bácsit, ott jön. Az öreg azonnal megismerte. Leült mellé a padra, és kéretlenül mesélni kezdett. Mikor eltűntél, Éva sokat sírt.
A gyerekek minden nap kérdezték, mi van veled és hol vagy. Mivel a szomszédok láttak a városban, azt tudta a nejed, hogy élsz. Azt, hogy kiléptél az életükből, nehezen ugyan, de tudomásul vették. A srácok is megnyugodtak, talán mert egyre vidámabbak lettek. A férfi német állampolgár volt. Minden hamar ment. A nejed eladta a lakást és elmentek. Azóta nem tudok róluk. Ennyi – mondta az öreg, és indulni készült. Várjon, mondta ő. A lakás, minden közös volt. Kisemmiztek? Az öreg megvonta a vállát, és eltűnt a lépcsőházban. Lassan ő is elindult a gyárnegyed felé. A gondolatai a befejezetlen dolgain jártak. Hallotta, hogy nevén szólítják. Gyere fel, mondta egykori szomszédasszonya. Gépiesen kivette kezéből a teli szatyrokat, és elindult a nő mellett. A negyediken lakott, már egyedül. Tavaly halt meg Gabi, azóta egyedül vagyok, mondta. Igyál egy kávét, fürödj meg, keress valamit a Gabi cuccai közt, aztán beszélünk. Megtette. Átöltözött, megivott még egy kávét, az asszony csicsergése csak foszlányokban jutott el az agyáig. Mikor kihozta a levelet a szobából, már magához tért. Éva írta neki. Háromszor is elolvasta, mire megértette. Itt maradt, egyedül, semmi nélkül. Megtiltotta neki, hogy keresse őket. Álmodom, gondolta, aztán vállán érezte az asszony kezét. Megrázkódott. Idegen érzés volt. Van egy cigid? – kérdezte a nőt, mire az csak annyit mondott: de a teraszon szívod el! Oké, mondta, és elindult a teraszra. Rágyújtott, nagyot szívott belőle, akkor meghallotta a fürdőszobából a víz zubogását. Az égő cigarettát akkurátusan elnyomta egy virágcserépben, aztán átlépett fél lábbal a korláton. Már nem hallotta, hogy a nő a nevén szólítja.
Farkas László, Nagyvárad
