Erdélyi srácok
Mai erdélyi világunk hétköznapi embere nem arra van berendezkedve, hogy folyamatosan jogvédekezzen. Nem az utcánk barikádjai mögött állunk őrt vállt vállnak vetve valamiféle közös eszme fölött, hanem kerítésekkel, falakkal elválasztott otthonainkban próbáljuk jobbá tenni családunk, magunk mindennapjait.
Az önmegvalósítás, a munkaerőpiaci verseny, a fogyasztói társadalom diktálta megfelelési kényszer pedig olyannyira felemészti energiáinkat, hogy egyszerűen nincs kedvünk, időnk, belső indíttatásunk arra, hogy tágítsunk életünk kusza összefüggésein, és odaadóan szívünkön viseljük a bő milliós lélekszámú közösségünk egyre aggasztóbb gondjait.
Bármennyire is felemelő beszédek hangzottak el az erdélyi 1956-os megemlékezéseken, az az igazság, hogy ma már képtelenség azonosulni a forradalom és szabadságharc hőseivel. Büszkék lehetünk rájuk, rengeteget tanulhatunk sorsfordító kiállásukból, de ettől még nem válunk pesti srácokká. És az az igazság, hogy nem is kell: nekünk ma kolozsvári, marosvásárhelyi, szatmári, váradi, aradi, temesvári, nagybányai, zilahi, csíki, udvarhelyi, gyergyói, kézdi srácokra van szükségünk. Olyan szentgyörgyi srácokra, akik önszántukból, közösen kilépnek az érdektelenség árnyvilágából, és látványos figyelemfelkeltő akcióval tiltakoznak az iskolájuk bejáratánál olvasható magyar felirat eltávolíttatása ellen.
Bármennyire is szépen hangzik, hogy példaképként tekinthetünk ’56-os hőseinkre, a mai fiataloknak ennél több kell: a jelennek kellene követendő mentorokkal kiszolgálnia őket. Csakhogy – tisztelet a kivételeknek – ma bizony alig akad néhány olyan nagy kaliberű, magával ragadó kisugárzású, feddhetetlen közéleti személyiség, aki szabadon, félelem nélkül, ép ésszel felülemelkedik mindenfajta egyéni, anyagi, politikai érdeken, és szavaiban, tetteiben méltóképpen képviseli azt, amik, akik mi, erdélyi magyarok vagyunk. Ha pedig a mai ifjaknak nélkülözniük kell az igazi, életszerű példaképeket, akkor szép csendben visszahúzódnak az okostelefon szemkápráztató fénye mögé – vagy ők maguk mutatnak példát egymásnak. Mert sajnos a közép- és időskorúak generációja erre már nem képes: a kommunizmus rettentő világából hozott, félelem szülte beidegződések, a fekete március, a kis lépésekben botladozó politikai érdekképviselet, az állandósult jelképüldözés, az igazságtalan igazságszolgáltatás, a nyugati világ nemtörődömsége mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy a kisebbségi létben tengődő erdélyi magyar csak a kerítésekkel, falakkal elválasztott otthonában, a tágas fotelben élje ki nagyságát.
Bizonyára elkövethető olyan vérlázító jogsértés vagy bűn, amely tíz- vagy százezrek ingerküszöbét is eléri, ám ilyenre – egyelőre – ne számítsunk: a hatalom ennél jóval okosabb. Ugyanakkor számtalan megengedhetetlen lépés igazolja, hogy tűrőképességünk a szomorú, magányos végtelen felé kanyarodik. Ezt be kellene ismerni, és immár arra kellene összpontosítani, hogy egyfajta utolsó, bölcs atyai tanácsként megértessük a még itthon maradt srácokkal: mennyire fontos közösen kiállni, fellépni, tiltakozni, küzdeni. Amire mi, a 21. század tehetetlen öregjei már képtelenek vagyunk.
Páva Adorján /Krónika
