Százéves sebek utóélete
A múlt század közepén, illetve még a hatvanas-hetvenes években is, olyan elevenen élt mindkét világháború emlékezete az idős emberekben, hogy egy-egy hosszú téli estén a petróleumlámpa békés fényénél elég volt csak kimondani: Doberdó. Úgy megfagytak az arcok és olyan örvény keletkezett a hadviselt idős férfiak lelkében, mintha abban a pillanatban a pokol fenekére, vagy annak legmélyebb bugyrába süllyedtek volna vissza. A császári és királyi 39. gyalogezred érmelléki katonái, más bajtársaikhoz hasonlóan, akik túlélték ezt a förtelmet, még évtizedek múlva is nehezen tudták feldolgozni a borzalmakat, nehezen tudtak megnyílni, illetve szabadon hagyni lelkük kapuit a már békebeli mindennapok apró történéseire, csodáira.
Árnyak
Néha, amikor egy-egy késő délutáni nyári zápor után tisztábban szóltak a mihályfalvi templomok harangjai, nagyapánkból is eleredt a szó. Hogy miként kapcsolódott ez a harangokhoz, csak később értettük meg.
Ült a tornác végében egy hárságyon és belebámult a kertvégi világvégébe. Olyankor felhúzta nadrágja szárát és megmutatta nekünk, gyermekeknek, mit jelent a háború. Lábain alig volt izomzat, csontjai rosszul forrtak össze, tele lyukakkal, mélyedésekkel. Doberdó – mondta. A pokol. Apró gyermekujjainkkal megérintettük szilánkos, rücskös lábait, és nem hittük el, hogy már nem fáj. Csak itt belül. Itt ni, innen sose fog elmúlni – mondta valami furcsa múltba vesző hangon.
Esténként pedig, amikor előhozta a szó a Nagy Háborút és a lélek legbensőbb zugából az egykori förtelmeket, el-elcsíptünk egy-egy képet az akkori frontvonal eszeveszett öldökléseiből. Csak halkan emlegették pedig, hogy terítve volt a talján fennsík a magyar bakák holttestével, patakokban folyt a vér, kezek, lábak hevertek szanaszét, végtagok nélküli testek hörögtek mindenhol. És csak jöttek és jöttek a képek sorra minduntalan. Sosem lehet lesz elengedni a pokol árnyait – mondta nagyapánk, aki bár szakács volt a frontszakaszon, mégis ugyanúgy készenlétben volt mellette mindig a szuronyos puska és ugyanúgy érték a repeszek, a lövedékek, mint bármelyik bajtársát.
Ha kimegyek a doberdói harctérre…
A pokol területének névadója a fennsík déli részén található Doberdó falu volt, mai hivatalos nevén Doberdo del Lago település. Zalka Máté, aki 1916-ban maga is harcolt itt, Doberdó című regényében a település szinte fogalommá vált:
„Doberdó! Furcsa szó. Dobok peregnek és valami dübörgésszerű komorság. (…) A Doberdó név számunkra nemcsak a falut jelentette, hanem a körülötte elterülő lapos, tíz-tizenöt kilométeres hosszúságú, dél felé nyúló fennsíkot is. Ez a gyér növényzetű sziklás vidék volt az olasz front isonzói szakaszának egyik legtöbbet vértől áztatott területe. A Doberdó szónak visszhangja a magyar fülben: dob… doboló… Talán e véletlen folytán kapták föl éppen ennek a falunak a nevét, hiszen nemcsak Doberdó község alatt folyt a vér. (…) De az egész frontszakaszt Doberdó névre keresztelte a magyar katonaság, mert ez a doboló szóra emlékeztető név felidézte képzeletében a szüntelen pergőtüzet, a vérfergeteget. Doberdónak már tizenöt végén is elég gyászos híre volt a hadseregben, de tizenhat elején ez az elnevezés egyértelmű volt a halálmezővel.”
Bennünket, magyar katonákat sebtében dobtak ki a doberdói hadszíntérre. Sokan azt se tudtuk hova megyünk, mi az a hely. Folyamatos ágyútűz közepette ástuk a lövészárkokat. Ott, ahol a talaj köves volt, puszta kézzel emeltünk belőle védőpajzsot. De Isten ments, ha aknatalálatot kapott a kőrakás, mert akkor ezerszeresen ölt. Alagutakat, kavernákat ástunk a sziklába. Itt tartottuk az élelmiszereinket, a sebesülteket. Itt működtek az ad-hoc sebészetek is – mesélték egymásnak, meg a szájtáti családtagoknak az öreg honvédők. Kenyér? Ugyan… Néha hetekig, hónapokig se jött utánpótlás. A megázott nyirkos lisztből próbáltam lángosokat sütni, amelyet a csendesebb napokon a közeli falvakból szedtünk össze. De nem volt ott már semmi egyéb. Még emberek se, mert a folyamatos ágyútűz messzire űzött mindenkit. Meggyújtottam hát egy vékony lapos kő alatt a tüzet és az esővízből lángosnak valót gyúrtam. Azt ettük egyszer karácsony napján is – bólogatott nagyapám egyik karácsonyestén a bejgli belét babrálva.
A lángos
Egyszer a hatvanas években nagyanyánk elment az egyik székelyföldi fürdőhelységbe gyógykezeltetni reumás ízületeit. A szülők dolgoztak, így nagyapánkra maradt a gyermekhad felügyelete. Tudta, hogy a szélrózsa minden irányába elkóborgunk, ha nagyanyánk vigyázó szeme nincs rajtunk, így hát mindent kitalált, hogy lekösse figyelmünket, nehogy valamelyik „világfelfedező” utunkon bajunk essen.
És egy napon aztán a nagyanyánk egyik zománcos táljában meggyúrta Doberdó híres lángosát. Igaz, ebbe só is került. Abban a régiben még arra se futotta. Hatalmas, gerendás nyári konyha is tartozott a kúriához, ahol a kemencéhez széles tetejű spór is volt építve. Abba befűtött, és kettesével-hármasával terítette rá a langallókat. Szép hólyagosokra sültek. Csak álltunk ott szájtátva, és néztük hatalmas, munkában edzett férfikezeit, amint nagy szakértelemmel nyújtja azt a régi század eleji karácsonyi étket, amelyet nekünk azért megolajozott, megpaprikázott, hogy meg is tudjuk enni, ha már megsütötte.
Néha még most is érzem a számban az ízét, és állítom, soha olyan jót nem ettem, mint akkor, ott, a nagyapánk keze után.
Sebek
Lehetne még sok szörnyűséget mesélni a Nagy Háború következményeiről, de azokat már mind megírták a történelemkönyvek, korabeli feljegyzések. A kis és nagy sebek a régi honvédek testén csak-csak begyógyultak egyszer, ha nem, hát belehaltak. De a nemzet testén ejtett seb, nem akar gyógyulni, mely seb szintén ennek a háborúnak a foganatja.
Széthullott a nemzet, más irányt vett a történelem. S hogy száz esztendő elteltével dobban-e még valaha is egyszerre a magyar emberek szíve, az a jövő titka. Tán ha újra esővízből gyúrják majd a lángost a túlélés kényszerűségében.
Hát ezeket ébresztette nagyapámban mindannyiszor a harangszó, amely nem szentelte meg sohasem bajtársainak jeltelen sírját.
Sütő Éva
(A régi relikviákat és fotográfiákat a Nagy Háború kitörésének századik évfordulójára rendezett érmihályfalvi kiállításon láttuk 2014-ben.)
