Már nem szól a harang, sehol egy hang…
Csak azok tudják és érzik, mit jelent egy régi munkahelyi „relikvia”, akik már nyugdíjba vonultak és nehezen tudnak átesni a haszontalanság érzetének azon szakaszán, amikor csak teng-leng az ember és megpróbálja felépíteni gyáron kívüli életét.
Érmihályfalván sok évtizeden keresztül a konzervgyár dudálása határozta meg az emberek időbeosztását. A dohánybeváltónál egy negyvenes évekbeli kisharang kolompolása jelezte mindennap, hogy „munkára emberek, lássuk, miből élünk”, vagy éppen a munkanap végét. De kongatott a „fröstök” idejére is az áldott jószág, amikor is előkerült a tarisznyákból a paprikás szalonna. Azonban volt idő, hogy legtöbb dohányfűző asszony batyujában csak napraforgó olajjal vagy lekvárral (marmaládéval) megkent kenyér lapult. De az is nagyon jól tudott esni a kemény kétkezi munka után, bár nem sok kalóriát biztosított a munkásnak. A nehéz dohánybálák bizony kiszívták az erőt még a férfiemberből is, nemhogy a gyengébbik nemből – mesélik azok az idős emberek, akik évtizedeket húztak le a szárítóba, fűzőkbe, bálázókba, illetve onnan is mentek nyugdíjba.
Jó hely kóbor kutyáknak…
A dohánybeváltó az 1800-as években épült, amelyet a helyiek csak „dohánygyárnak” neveznek mind a mai napig. Kovács Rozália mihályfalvi helytörténész szerint ez a raktár, szárító és csomagoló épületegyüttes még a katonai térképeken is fel van tüntetve. Egyik tároló helységén még látható az 1823-as évszám is. Mint egyik leírásában olvasható, „(…) három utca is határolja ezt az óriási létesítményt. A szomszédságában lévő Arovit konzervgyárról elnevezett Gyár utcája, a Mester utca, illetve az Állomás utca, amely a sínekre nézve húzódik harmadik utcaként. A dohánybeváltó ma magánterület. Elhagyatott, fantomszerű udvarán kifosztott hatalmas szárítók állnak, a kemencék vasajtóit már rég megvette valami ócskavas kereskedő, hordják-viszik belőle a téglát, akár a helyi Gizella-malom épületéből. A raktárak is elhagyatva várják az enyészetet, mely az udvar méteres dudváit, illetve a holdbéli tájat tekintve, nincs is olyan messze.
Jó hely kóbor kutyáknak – állapítja meg a helytörténész.
Amikor a pipázás betiltatott Erdélyben
Kovács Rozália a dohánytermesztés hazai elterjedéséről is szól a hajdani érmelléki beváltóval kapcsolatos munkájában. Mint írja, Erdélybe 1568-ban Bornemissza Pál erdélyi és nyitrai püspök hozta be az első nyers dohányt, a szárítottat pedig1576-ban ízleltette meg Báthory Kristóf (1530–1581) erdélyi fejedelemmel egy török követ. 1681-ben Apafi Mihály (1632–1690) fejedelem Ali budai pasától kapott e növényritkaságból, melynek következtében olyannyira megkedvelte a pöfékelést, hogy nikotinmérgezést kapott tőle. Ennek hatására ő maga le is szokott eme káros foglalatosságáról, és törvényben tiltotta be a pipázást Erdélyben. 1697-ben a gyulafehérvári országgyűlésen már szigorú törvényeket hoznak a pipázást illetően. Aki dohányt termelt, annak elkobozhatták a földjét is. Az eredménytelen tilalom szülte rigmust a mai napig hirdetik a krónikák: „Tudtára adatik, hogy a pipa tiltatik, aki rajta kapatik, huszonöttel csapatik!”.
A dohánybeváltóról
Mint az fentebb is írtuk, a vasúti állomás, valamint az egykori Arovit konzervgyár közé ékelődött létesítmény ebek harmincadjára hagyatva áll és pusztul. Idősebb emberek a „dohánygyár” fénykoráról elmondták, hogy híres kenyéradója volt a környéknek. Ugyanis ezen a vidéken a dohánytermesztésnek nagy kultúrája volt. A növény szerette a homokos talajt, hiszen jó érlelési lehetőséget biztosított neki a „sárga arany”, ahogyan az Érmelléken homokot becézik. Ezen a vidéken termesztették a dohány Virginia nevű fajtáját. A már száraz levélkötegeket itt lehetett átadni, ahol a feldolgozás kezdő fázisait végezték. A gyár 100–200 embert is foglalkoztatott, szezonális jelleggel. A „rendszerváltás” utáni tevékenysége lassan leépült. Senkinek nem volt tovább szívügye, az ezredfordulón el is adta a város. Azóta parlagon hever. Mintegy öt-hat esztendővel ezelőtt a létesítmény udvarán még ott rozsdásodott a régi kisharang, mely őrizte a hajdan volt dicsőséget, de mára annak is nyoma veszett. Mihályfalva sosem tartotta számon a múlt relikviáit. A hajdani félméteres bronzharangon felirat örökítette meg a hely fontosságát: M. Kir. Dohánybeváltó Hivatal Érdmihályfalva 1941. Öntötte Szlezák László Budapesten. (A helység nevébe bekerült felesleges betű eredete ismeretlen.)
Öntötte Szlezák László…
A híres harangöntő mester 1870. augusztus 9-én, Pozsony megyében, Ispácán született. 1884-ben lett inas Thury Ferenc budapesti harangöntőnél. 1902-ben vezetője lett a műhelynek majd saját vállalkozást nyitott. 1928-ban lett aranykoszorús mester. Miután műhelyét államosították, 1953. augusztus 9-én meghalt. Tán kevesen tudják, hogy e híres ember egy harangöntő dinasztia megalapítója volt. Nevelt fia Gombos Lajos, illetve annak fia Miklós is tovább vitték e nemes régi mesterség művészetét. Magyarországon egyedül ez a család foglalkozik mind a mai napig a csengő-bongó, konduló hangok kicsiholásával, finomításával, hangolásával – derítette ki róluk Kovács Rozália.
Gondolták-e valaha a mihályfalvi és a környékbeli dohányfűzők és bálázók, hogy milyen híres mester keze munkája kongatja számukra a Nap járását?
Még hallani néha
Az asszonyok közül, akik évtizedekig válogatták és fűzték a szűzdohány nagy barna leveleit – Makuc Matild, Gazsi Mária, Tóth Irénke, Szaniszlai Aranka, Karsai Erzsike, Szabó Erzsike, Kerekes Juliska, Szakhmári Ica, Farkas Ilonka, Rátonyi Julianna, Szaniszlai Anikó, Marozsán Bözsi, Nagy Erzsike, Nagy Julianna, Nagy Lulu, Horváth Erzsike, Fülöp Lidia, Zih Etus, Papp Ica, Kerekes Juliska, Zih Margit, Papp Eszter – már csak kevesen élnek. Tán még ők is dúdolták egykoron munka közben azt a hetvenes évek eleji népszerű Corvina-slágert, mely szerint – „már nem szól a harang, sehol egy hang…”.
Bár akad még, ki hallani véli kondulását.
Sütő Éva
