Ünnepek táján
Így, ünnepek táján sokszor elhangzik az, hogy jobbnak kéne lenni, többet kéne adni a rászorulóknak, sokkal több szeretetet kellene adni családtagjainknak, idegeneknek, mindenkinek. Bizonyára így is kellene tennünk, de az ember gyermeke már csak ilyen. Magának való, harácsoló, a pénz oltárán mindent feláldozó, a karrierért mindent odadobó, hatalmas egóval rendelkező teremtmény. De miért vagyunk ilyenek? Miért nézünk furcsán, szinte bizalmatlanul azokra, akik mindent feláldozva, őszintén segítenek embertársaikon? Miért furcsa nekünk az, ha a világ túlsó feléről fiatal diákok csoportosan jönnek házakat építeni a földönfutóknak? Miért közösítjük ki az ilyen-olyan okból hajléktalanná vált embert? Miért nem segítünk eleget a fogyatékkal élő embereken? Miért, miért, miért?
Mennyi kérdés, mennyi nyitva maradt, megválaszolatlan dolog az életünkben! Sokszor, amikor kellenénk valakinek, időhiányra panaszkodunk. Nincs időnk egymásra. Nincs időnk együtt örülni, bánkódni ismerőseinkkel, barátainkkal, családunkkal. Felületesen, csak a látszattal (néha még azzal sem) törődve hallgatjuk meg felebarátunk bánatát, örömét. Felületes, látszatvilágban élünk. Elmegyünk egymás mellett, régen látott ismerősök, egy röpke „hello-szia-hogyvaggyal”. Választ sem várva rohanunk bele a világba. Vagy a semmibe?
A média pedig segít, hát hogyne segítene. A kereskedelmi tévék agymosásra berendezkedett műsorstruktúrája megteszi a magáét, úgy a felnőttek, mint a gyermekek körében. Ömlik a csatornákon a szenny, az erőszak, az igazi értékek iránti megvetés, a hagyományok sárba tiprása és végül az énközpontúság egekbe magasztalása. A reklámblokkok minden pillanatban ezt sugallják! Próbáld ki, vedd meg, élvezd ki az új telefont, tabletet, lapos tévét, “akár” fillérekért is, csak még több forrásból és lehetőleg minden időben tudják rád tukmálni a gyógyszereket, vitaminokat, ízfokozókkal és színezőkkel teli, gyors és kevésbé gyors kajáikat a gyártók. Ha nem teszed, lemaradsz, kimaradsz. Hogy honnan? Hát az új elitből. Abból az elitből, aki ha csak percekre is valakinek érzi magát, ha a plázában lófrálva, ingyen kipróbálhatja a csúcstelefont, vagy mehet egy kört a legújabb A akárhányas Audival.
Persze, más világot élnek a ma emberei. Korra, nemre való tekintet nélkül. Bezárkózott világban élünk, a mobil világában. Kézben a teló, a fülből kilóg a fülhallgató és nem halljuk, nem látjuk, mi történik körülöttünk. Lassan odajut a világ, hogy a görbebotos, épp csak cammogó nénike, bácsika fogja átvezetni az út túloldalára, a mobiljába merült, életerős fiatalt. Hogy ez vicc? Igen, annak tűnik. De lehet, hogy már megtörtént, itt-ott. Mert egy vicclapban már láttam ilyet.
Hol a társas élet? Vagy az számít annak, hogy a szórakozóhely teraszán, a négytagú társaság mindegyike a mobilját bámulta és Isten a tanúm, hét percig nem szóltak egymáshoz, nem nyúltak a poharukhoz, csak a képernyőket nyomkodták?
Igen, kitermelődött egy generáció, akit nem érdekel semmi. Vagyis nem semmi, csak az a pár dolog, amire “beálltak”. Az amerikai álomgyár kitermelte a magányos hőst, a szinglit és egyéb furcsa dolgokat és a ma embere komfortosan beletörődik ebbe. Élj a mának, mondták egykor. A baj csak az, hogy a gondolat első és utolsó sora mára már nem érvényes. A tanulj a tegnapból, és a ne hagyd abba a kérdezést, valahogy elsikkadt ebben a fene nagy egocentrizmusban.
Senkit, vagy majdnem senkit nem izgat a múlt. Pedig azt mondják, a múltból lehet építkezni. Akinek múltja nincs, jelene sincs és jövője sem lesz. Persze, ezek a mára már közhellyé degradált, kigúnyolt gondolatok nem számítanak mértékadónak. A közvéleményt formálók is inkább irányzatokat lovagolnak meg. Most példálózhatnék a szoborüggyel. Nem teszem. De annak azért örvendek, hogy egyre több fiatalnak kezd kinyílni a szeme, válik fogékonnyá a múlt és a jelen dolgai iránt. Ezt kellene a szülőknek, tanítóknak, tanároknak, osztályfőnököknek kihasználni. Az eddig mellőzött gondolatok iránt érdeklődők kezébe adni azokat a munkákat, amikből ezek a gyerekek, fiatalok megtanulhatják a város múltját, egykori nagyjainak tevékenységét és mindazt, amit ezért a városért tettek. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy az elemista gyerek, Kossuth, vagy Kert utcának hívja a ma más néven szereplő utat. De azért a város történetét, építőinek és épületeinek nevéről legyen fogalma.
Bizony, ezeknek a dolgoknak a fontossága, sokkal nagyobb, mint gondolnánk. Mert azért van egy réteg, ha még oly kicsike is, akit látni lehet rendezvényeken, bemutatókon, kiállításokon. És velük, a fiatal házaspárokkal, már ott vannak a nyolc, tíz éves gyerkőcök is. Öröm ezt látni.
Szóval, jó lenne jobbnak, adakozóbbnak, szeretetre méltóbbnak lenni. Jó lenne a szürke, befele fordult arcok helyett, mosolygó arcokat, békésen beszélgető embereket látni. Persze, az élet nagy gondokkal járó, veszélyes üzem. A mindennapok apró-cseprő dolgai felőrlik a szeretetet, jóságot, törődést. Megy a harc, az intrika, a gyűlölködés. Visszatérnek a hétköznapok. Így, ünnepek táján, kezdtem el a mondandómat…
Nos, nem lehetne, hogy ne csak ünnep táján próbáljunk több jót adni embertársainknak? Vagy inkább ünnep kéne, annyi legyen, mint most a hétköznap? Talán akkor megváltoznánk, jobbak lennénk…
Farkas László, Nagyvárad
