Óesztendő, újesztendő…
A múlt század közepe táján, az év utolsó havában, amikor már lenyugodott ember és természet, nagyapám mindig azt mondogatta magában: amilyen az esztendő vége, olyan lesz az elkövetkezendő évzajlás is. Így hát decemberben félretett minden családi vitát, zsörtölődést, sőt ez idő tájt még istenes elszólásait is mérsékelte. Mivel karácsony hete közeledett, nagy lelki megpróbáltatást okozott volna neki, ha bármi is patvarkodásig fajult volna az Úrral, vagy hiábavalóan vette volna szájára a nevét. Kár lenne tagadni, hogy egy-egy cifra kifakadás visszanyelése szinte ugyanúgy megviselte kedélyállapotát, s ha mégis kicsúszott száján valami istentelenség, lefekvés előtt az ágy szélére ülve megkövette miatta a Gondviselést.
Hosszúak voltak az esték, így a szomszédbéli idős emberek átjövögettek egy-egy pipaszóra, hogy elmondják a maguk ifjúságának szép történéseit, szépasszonyokkal való incselkedéseit sőt, néha elszólták magukat az özvegy Lídia jó fara állásáról is, amire a tűz mellett ülő nagyanyánk rosszallóan megcsóválta a fejét, és odabökte nekik a „vén kecske is megnyalja a sót” örökérvényű igazságot.
Erre az öregek csak hunyorogtak egymásra, és annál inkább gyűlt a huncutság a szemeikben, hümmögtek is hozzá nagyokat, hisz gondolatban már látták is Lidi teltkarcsú idomait, amire még a jó öreg nyolcvan felé járó Torda Jani bácsi is sűrűn pislogni kezdett, és nagyokat szívott hosszú szárú pipájából.
Kocsonya és tepertős pogácsa
Hát így teltek az ötvenes-hatvanas évek decemberei az érmelléki településeken.
Karácsonyt követően egy csípős szelű délutánon nagyapám felhúzta az egyujjas vastag kesztyűjét, és kiment fát vágni a fészerbe. Nagy dolgok voltak készülőben a konyhában. Nagyanyám éppen kocsonyát főzött a nagyspóron, amibe csak akkor gyújtott tüzet, ha valami nagyobb házimunkába kezdett. A kocsonyafőzés nagy rituálé volt, szerettünk is felettébb lábatlankodni körülötte, bár folyton hessegetett bennünket, nehogy valami kár essen bennünk a gőzölgő fazekak mellett. Mindenféle újévi babonás étkekre nem nagyon adtak a házban. Se lencsére, se csirkére, se egyéb ételre, amelyhez valamilyen előítélet fűződött. A kocsonya azonban dukált, na meg a mákos guba is, de bármilyen „kőtt” tésztával szívesen kiegyezett a nagyapánk, sőt el is várta, hogy karácsonyra aranygaluska legyen, mely nevével ellentétben egyfajta sütemény volt. Újévkor meg a guba vagy inkább a tepertős pogácsa vitte a prímet. Ez utóbbi nagy kedvence volt, mert csúszott rá a jó otellóbor, de a „nohával” vegyített elvira is megjárta, ha az előbbi már fogyóban volt.
Főzte hát nagyanyám a kocsonyát, sütötte a réteges tepertős pogácsát, amiből egy egész nagy zománcos tálnyi is párolgott a konyhában, ami terjedelmére való tekintettel nappaliként is szolgált a kúriaszerű parasztházakban.
A kocsonyát nagy mélytányérokba merte, és kirakta dermedni a hideg kamrába. Ezennel eleget is tett az óévbúcsúztatónak. Az év utolsó estéjén még kolbász vagy hurka is sült vacsorára, de az amolyan mindennapi dolog volt már.
Amikor a tiszta asztalra felkerült az azsúrozott abrosz, már ott nyüzsgött a család apraja-nagyja is. El kellett jönni mindenkinek megkóstolni a mama kocsonyáját, tepertős pogácsáját, majd a köszöntők után mindenki ment ünnepelni a saját családjával, barátaival.
Óesztendő
Mire hetet vagy nyolcat ütött az óra, addigra már egy-két szomszéd bácsi is átosont a maga kis fehérüvegnyi borával, amit a nagykabát alá rejtve hoztak végig az utcán, mert a szemfüles asszonynép rögvest elmondta volna Rozálinak vagy Klári asszonynak. Azt pedig nemigen szerette a férfiember, kiváltképp az öregebbje, hogy az asszonynép vegzálja a hordót.
De óesztendő búcsúja még sincs mindennap, és a közös borozgatásnál se adhatott volna szebb és lélekmelengetőbb foglalatosságot a férfiembernek az Úristen, hát ennyi kis jó felett igazán szemet lehetett volna hunyni az asszonynépnek is. Szemet is hunytak volna azok, ha csak az óesztendő lett volna az egyetlen ünnep a világon, de hát a Gondviselés minden napra juttatott egy kis ünnepelni valót a teremtés koronájának. Így, mivel a Jóisten is elvéti néha a dolgok rendjét, a csorbát kiköszörülendő, az asszonyokat bízta meg. Vagy legalábbis erről volt meggyőződve Rozáli néném.
Hozta hát Jani bácsi a szép cifra üvegben a maga borát, és hozta Nagy Lajos bácsi is a harmadik szomszédból, majd nagyapánk is lebattyogott a pincébe a kancsóval. A mama elébük tette a hurkát, kolbászt, meg egy nagy fehér porcelántálban a pogácsát is. És kipirultak a hetvenegynéhány esztendős férfiarcok, kisimultak a ráncok, és egy-egy korty közepette hálásan babrálták a pogácsa ízletes belét. Éjféltájra már egészen belemelegedtek az újesztendő várásába.
Nagyanyánk csendben ült a spór mellett, és elnézően hallgatta az olykor-olykor nagyotmondásba hajló férfitörténeteket.
Kint fagyott, így tett a tűzre is néha, hogy azért ő se fázzon.
Újesztendő
Az éjféli harangszós koccintások után szedelőzködni kezdtek az öregek. Indult ki-ki a maga „vackára”, mint ahogyan Jani bácsi emlegette tréfásan a fekvőhelyét.
A mama még kiszellőztette utánuk a pipafüstöt, majd ágyazni kezdett a „nagyházban”, amelyet délután fűtöttek fel. Masszív, faragott tornyos ágyak, szekrények, komódok árasztották magukból az elmúlt száz esztendő illatát, s ez a légkör annyira otthonos, annyira bensőséges és biztonságérzetet keltő volt, hogy még évek múltán is elöntött bennünket a nyugalom érzése, ha visszagondoltunk ezekre a szobákra, életképekre.
Ágyazott hát mama, mialatt nagyapánk elvégezte az esti tisztálkodási rituáléját, majd a szép fehér gyolcs lábravalójában – ami oldalt kissé hasított volt, és amit bokán felül kellett megkötni a hozzárögzített gyolcsszalagokkal – aludni ment az újesztendő örömére.
Azaz ment volna, ha meg nem esik vele egy kis infámia, amint éppen becihelődött az ágyba. Ugyanis ezeknek a régi ágyaknak deszkaaljzatuk volt. Vagy két-három ilyen keresztbe tett szúette rögzítőnek valahogy kitelt az ideje, és lerogyott. A résbe pedig matracostól belecsúszott nagyapánk ülepe, úgy, hogy kétrét szorult a keletkezett hasítékba. A szoba egyik sarkában lévő öreg sezlonról álmosan figyeltük hiábavaló evickélését, égnek meredő hatalmas lábait, amin úgy lobogtak lábravalójának bokakötelékei, mint valami ostorszíjak.
Hű, Sanyi, hogy hágjon meg a levegő! – mondta nagyanyánk, miközben kihúzta az öreget a résből, aki miután kifújta magát, összetákolta valahogy az ágyalját, hogy kitartson reggelig.
Hát így kezdődött nagyapám új esztendeje, de szerencsére nem állandósult ez az állapot, sőt hamar el is felejtődött ez a felejteni való komikus eset.
Csak a buksi fejeinkbe hagyott lenyomatot a történet – kicsit szeppenten, kicsit csiklandozva a kisördögtől nevettünk volna meg nem is, mert féltünk, hogy nagyapánk szavainak most már nem parancsol megálljt az óesztendő, és nagy mérgében könnyen eltanácsolhatott volna bennünket valami áldatlan helyre, ami rendszerint drága jó szüleink alsó fertályával volt kapcsolatos.
Sütő Éva / Érmelléki embermesék (2016)
