Mese a kárásztelki szegénylegényről
Egyszer volt hol nem volt, kezdődhetne a mese, mely egyik legismertebb magyar politikusunk bámulatos megtollasodásáról szól. Mesébe illő ugyanis, hogy a jóformán nincstelen szilágysági fiatalemberből hogyan lett meglehetősen gazdag nagyváradi politikus. De mint tudjuk a mesékben, és az érdekvédelemben minden lehetséges.
Szabó Ödön – hiszen róla van szó – már abban is hasonlít a népmesékben főszereplő legkisebb királyfira, hogy minden sikerül neki, és csodálatos segítői vannak. Az emberek zöme ugyanis abból szokott megélni, hogy munkába jár, ott elvégzi a feladatát (gyengébbek kedvéért: dolgozik) és ezért fizetést kap. A Kárásztelekről Nagyváradra került ifjú Szabó Ödön, miután 1997-ben becsületesen lediplomázott a Nagyváradi Egyetem (ismertebb nevén diplomagyár) történelem-földrajz karán három évig élt amiből élt, valószínűleg hamuba sült pogácsából, mert életének ezt a szakaszát homály fedi ebből a szempontból. 2000-ben aztán jött az első csoda, hősünk mindenféle szakmai előélet vagy felmutatható történészi tevékenység nélkül történész-muzeológusi állást kapott a Körösvidéki Múzeumban. Ez aztán sikertörténetnek bizonyult, mivel Ödönünk kerek tizenkét esztendeig kapott fizetést úgy, hogy semmilyen munkát nem végzett ez idő alatt, sőt, élő ember nem látta a munkahelyén.
Ebből is látszik, hogy Szabó Ödön legkisebb királyfi kvalitásokkal rendelkezik, hiszen a 2013-as vagyonbevallása szerint évi 7872 lejt keresett munkahelyén, vagyis havi 656 lejt vihetett haza. Ebből nem pusztán megélt, de eltartotta egyre gyarapodó családját is, sőt arra is futotta, hogy nagyváradi beltelket vásároljon már 2002-ben.
Ahogy telt-múlt az idő, mesehősünknek egyre több segítője akadt. Az egyik Bíró Rozália, Nagyvárad alpolgármestere volt, aki a politikába nyakig belemerült Szabót úgy segítette ki, hogy az általa vezetett városi ingatlankezelő kiutalt két, összesen 92 négyzetméter területű belvárosi, Madách utcai lakást párttársa számára. Hogy, hogy nem, ezt a két lakást 2010-ben a Szabó család meg is vásárolta, hogy miből, azt jótékony homály fedi. Mivel evés közben jön meg az étvágy, a család meg elég nagy, hősünk kiszemelte magának a nagyváradi Szent László katolikus plébánia Pável utcai nagy értékű kántorlakását, és mivel ő a tettek embere, meg is vásárolta azt. De mivel akárcsak a népmesékben, sok a gonosz, ártani akaró ember, akik félremagyarázhatták volna azt az elhanyagolható tényt, hogy hősünknek igazából nem volt miből megvennie a lakást – legalább is bevallott jövedelme alapján -ezért egy idős rokon nevére íratták az ingatlant.
Időközben mesehősünk többször is átbucskázva a fején volt már minden, ami a politikában lehetett: Megyei tanácselnök táskahordozója, ifjúsági szervezet elnöke, megyei tanácsos, majd parlamenti képviselő. Jövedelem csurrant-cseppent innen is,onnan is, bár parlamenti képviselősége előtt Szabó legfeljebb havi 5-6000 lejt vihetett haza, ami egy hét személyes háztartásban nem igazán sok. Szerencsére mint minden mesében, itt is akadt egy jólelkű király, név szerint első Fletó, aki nagyra értékelte azt, hogy elődjét, őt magát és hűséges szolgáit hősünk többször is meghívta Nagyváradra, és mindig szívesen fogadta őket. Így járt a bihari megyeszékhelyen Medgyessy Péter2002 és 2004 között többször is, Gyurcsány Ferenc 2005-ben, Kuncze Gábor 2005-ben, Nyakó István és Ujhelyi István 2008-ban, Demszky Gábor 2009-ben, Bajnai Gordon, Surányi György és Mesterházy Attila pedig 2012-ben, mindig a Szabó Ödön és társai vezette bihari RMDSZ meghívására.
Ennyi jóindulatot csakis sok pénzzel lehetett viszonozni, így esett meg, hogy Szabó az ITDH Magyar Befektetési és Kereskedelemfejlesztési Ügynökség nagyváradi képviselője lett. Ennek köszönhetően a tulajdonában lévő Gubeur Consult Kft.-vel kötött szerződés keretei között 2008 és 2011 tavasza között mintegy 16 millió forintot kapott döntően fiktív teljesítések fejében. Ezt persze feledékeny lévén, nem írta be vagyonnyilatkozataiba sem.
2012-től Ödön királyfi, aki egyre inkább királyként viselkedik, éli a romániai parlamenti képviselők eseménytelen életét. Időnként megszavazza a saját és társai fizetése megemelését, (most éppen vacak havi 7550 lej ) kiharcol némi kis speciális nyugdíjat hűséges fegyverhordozó polgármestereinek, de a jövőre gondolva odafigyel arra is, hogy a romániai börtönviszonyok a lehető legkényelmesebbek legyenek. És közben, avat, átad, ünnepi beszédet mond, és jó érdekvédőként védi a saját, és az őt védők érdekeit. Mi pedig a „mese” szenvedő alanyaiként csak reméljük, hogy egyszer itt lesz a vége és valaki elfut véle, jó messzire.
K. Szalárdi István
