Raffay Ernő szatmárnémeti előadásáról: Horthy Miklós és az országgyarapítás története
Raffay Ernő pozitív látásmódja nekünk – merjük kimondani: elnyomásban élőknek – létszükséglet. Enélkül nincs mi előrevigyen és remény nélkül nem lehet élni. Bár Jeszenszky Géza volt kollégája és harcostársa szerint, Raffay Ernő édes méreggel hiteget: a kishitűséget és lemondást realitásérzékkel azonosítani alapvető tévedés. Számtalan történelmi példa van erre. A kishitű, balhitű. Világnézetileg is. Nyúlszívűeknek az örök futás, menekülés és védekezés adatik, hogy aztán a törvényszerű behódolás és megszűnés legyen a végkifejlet. A nagy lehetőségek sokszor vakmerő tettek nyomán villannak fel. Ilyen pillanatok voltak az országgyarapítás Horthy-korszakbeli stációi.
Egy plakát hirdette augusztusban városszerte, hogy hivatalosságok és nemcsak, előadásokat és felvonulást tartanak a bécsi “diktátumra” emlékezve. A plakáton egy marhavagonba kényszerített ember arca van montírozva, vagonprobléma felé terelve a szokásos manipulációs narratívát, ahogy mind a mai napig szerepel a romániai történelemkönyvekben. De ez a hozzáállás nemcsak a bécsi döntések veszteseire jellemző, hanem érthetetlen módon egyes magyar történészek, a “Magyar(talan) Tudmány(talan) Akadémia” (az előadó szavai) tagjaira, ELTÉ-s egyetemi tanárokra is, mind a mai napig. A “Horthysta-fasiszta rémuralom” ránk erőltetett hazugságait, tévhiteit az ilyen és hasonló, jól dokumentált előadásokkal lehet megcáfolni. Jó lenne , ha szavai a meg nem jelentekhez is eljutnának.
A meghirdetett eseményt a Facebook, mint a XX. századi történetírás újdonsült “szakértője”, “közösségellenesnek” titulálta azt, és emiatt nem lett megosztható, anélkül, hogy az előadás tartalmát ismerte volna.
Ennek ellenére, sokan voltak, a Láncos templom imaterme zsúfolásig megtelt, bár hivatalosságok, sajtósok nem látták szükségét a megjelenésnek, mutatva, hogy még mindig tabutéma a bécsi döntés. 1940-ben, minden szatmári polgár- aki élt és mozgott- önként részt vett a Kormányzó Úr fogadásán, zúgtak a harangok, az örömmámor őszinte és határtalan volt. Aki ott volt és még él, ki-ki vérmérséklete szerint lelkesen, meghatódottan, esetleg a későbbi negatív fordulat miatt keserűen emlékezik. A közemlékezet tárgyává váltak azok a boldog napok és évek. Pedig nem voltak békeidők, mégis a még élő kortársak előtt a prosperitással, jóléttel és nyugalommal jellemezhető békevilág képe maradt meg.
Hasonlóan érthetetlen, a Raffay tanár úr esete. A Magyar Királyi Honvéd Filmstúdió “Kelet felé” című (!) filmet vetítette a Károli Gáspár Református Egyetemen és ez nagy felháborodást váltott ki Magyarországon (!). Pedig csak dokumentum jellegű film volt, a nagybaconi Nagy Vilmos vezetése alatt történt erdélyi bevonulás közben forgatott felvételekből.
Az előadás fő témájáról, a revízióról annyit, hogy több változat is készült, ezeket Horthy, gr. Bethlen István és gr. Teleki Pál dolgozták ki. A magyar külpolitika célja, 1920-től 1945 tavaszáig az elrabolt magyar területek visszavétele valamilyen formában. Lépcsőzetesen, a “vissza amennyit lehet” állásponttól, a “mindent vissza” változatig. Közöttük Gömbös Gyuláé volt a legkeményebb. 1927-ben Herczeg Ferenc vezetésével megalakul a revíziós liga és megindult a küzdelem mind a bel- mind a külpolitikában. Megpróbáltak nagyhatalmi szövetségest keresni, a Kisantant három tagországát egymástól különválasztani, ami sikerült is. Az, hogy Magyarország Mussolinire és Hitlerre alapozta külpolitikáját, nem lehet elítélni, ugyanis a franciák csehszlovák, jugoszláv és román barátok voltak, így hát nem volt kihez fordulni. A szovjet-orosz támogatás is megvolt, – értesülünk mindezekről Raffay Ernő közlései révén.
Végül 5000 négyzetkilométerenkénti eltéréssel készültek a területi revízió változatai, amiből a 43.000 km2-es – egy igazságos, etnikai megalapozottságú- revízió valósult meg. A 30-as években nagy pénzek mentek haderőfejlesztésre ez is nagyban segített a célok elérésében.
„Az alaphelyzet az volt, hogy Trianonban Magyarországot úgy szétdarabolták, hogy a szomszédok abszolút katonai és totális diplomáciai fölénybe kerültek, Franciaország nemzetközi szerződésben védelmet vállalt a három utódállam fölött. A magyar kormány mégis megtudta csinálni azt, hogy diplomáciai úton minden szomszédtól jogosan vegyen vissza területeket. Eseménykövető helyett, helyzetteremtő külpolitikát és kitűnő gazdaságpolitikát folytattak és meg is lett az eredménye.”
Csókási-Budaházi Attila szervező, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Szatmár megyei elnöke
