A Házsongárd – Európa egyik legrégebbi temetője
A kolozsvári Házsongárd Európa egyik legrégebbi temetőjeként az évszázados magyar írásbeliség nagyjainak végső nyughelye. Sok évszázad síremlékeinek stílusa, valamint az erdélyi temetkezési szokások hűen tükröződnek a hajdani Kolozsvár déli városfalaitól emelkedő dombocskán elterülő romantikus temetőkertben.
A temetőről
A temetőt 1585. május 11-én alapította Kolozsvár városa a pestisjárvány kezdetén. A fekete halál oly mértékben szedte áldozatait, hogy az akkor kijelölt terület kicsinek bizonyult (a mai halottas kápolna környéke), így déli irányban terjeszkedett tovább. Felekezetre, nemzetiségre és vagyonosságra való tekintet nélkül temethetett ide bárki. Köztemetői funkciókat ellátva kiterjedésének határát 1830 körül érte el, ösvényei, útjai spontán módon alakultak ki. Első rendezésre a XIX. század végén történt: ekkor a gazdátlan sírköveket kiemelték, átfaragták. Területi egységei a később hozzá kapcsolt, szász (nyugaton), és a zsidó (keleten) temető részekkel kiegészült. A Házsongárd minden valószínűség szerint ma több százezer elhunyt „lakhelye”.
A temető romantikus hangzású neve valószínűleg a német Hasen Garten (nyulak kertje) kifejezésből származik. Alaphangulatát a terméskő és márványfaragványok határozzák meg, a temetkezési szokások sírjeleket, szimbólumokat, gyönyörű búcsúverseket, címereket hagytak az utókorra felekezeti és korstílusok kavalkádjában. A panteon Kolozsvár sokszínű lakosságának hű tükre, gazdagságát és utókorra hagyott díszes kriptáit az 1790-ben ideköltöző erdélyi Főkormányszéknek köszönhette. Tisztviselői és főnemesei, majd a tudományegyetem nyitásával tudós nagyságai itt emelik gazdagon díszített családi sírboltjaikat, melyek aztán a XIX. század messze földön híres temetőjévé emelik Házsongárdot.
A 433 éves Házsongárdi temető fogalom, nemcsak Kolozsváron, hanem mindenütt, ahol magyarok élnek. Egy város,egy országrész többszázados művelődés- és művészettörténetének tükre, Erdély kiemelkedő személyiségeinek panteonja. Itt nyugszik a zsoltárfordító Szenczi Molnár Albert (1634), a tudós-pedagógus Apáczai Csere János (1659), a nyomdász-betűmetsző művész, Tótfalusi Kis Miklós (1702), az orvos-nyelvész Gyarmathy Sámuel (1830), az észak - amerikai utazó, Bölöni Farkas Sándor (1842), a magyar regény atyjának tekintett báró Jósika Miklós (1865), a folklórgyűjtő püspök, Kriza János (1875), a politikus múzeumalapító,gróf Mikó Imre (1876) s az utolsó erdélyi polihisztorként emlegetett Brassai Sámuel (1897), a történetíró Jakab Elek (1897), a nyelvész, kelet-kutató tudós Kuun Géza gróf (1905), Dsida Jenő (1938), Reményik Sándor (1941), Kós Károly (1977) – csak néhány név kiragadva a hosszú sorból.
Napjainkra, az erdélyi magyar írók és költők szimbólumává lett, állagmegóvása komoly erőfeszítésébe kerül a nevét viselő alapítványoknak és közcélú egyesületeknek.
(sumidamagazin.com)
