A Royaltól a Hungáriáig
1942. november 3-án újranyílt, újjáéledt egy kávéház és étterem Nagyvárad belvárosában, a Bémer tér, Rimanóczy utca sarkán. Tudott dolog volt abban az időben, hogy a Rimanóczy örökség használata, annak jótékony gyümölcse, nem volt közömbös sem a város, sem a szegényalap számára. Hosszú hónapokig tárgyalt, alkudozott a város, a Rimanóczy örökség sorsáról, azért, hogy minél több hasznot hozzon jótékony célokra.
Az egykor pompás fényben ragyogó kávéház és vendéglő, abban a bizonyos huszonkét esztendőben igencsak leromlott állapotba került. Az egykori Royal kávéház és a szomszédságában lévő vendéglő másodrangú lokállá degradálódott az évek során. A vendéglő felett lévő hotelszobákat az akkori hatalom engedélyével klubhelyiségekké alakították át.
Az egykori örökhagyó világosan megjelölte óhaját, hogy az épületben vendéglő is üzemeljen, ezért a magyar városvezetés maradéktalanul teljesíteni akarta az óhajt és visszaadatta a helyiséget eredeti rendeltetésének. Ami az emeleti részt illeti, nos, azt teljesen átalakították. Nem alakítottak ki szállodai szobákat, hanem ott is vendéglőt nyitottak, néhány szobából pedig az akkori bérlőnek választottak le magánlakást. Természetes volt tehát, hogy nem csak a bérlő reménykedett nagy sikerben az újranyitás alkalmából, hanem a város és annak vezetése is, aki maga is óriási összegeket invesztált a vállalkozásba.
Lássuk csak, miből is állt ez a nagy átalakítás, mitől várták a nagy sikert az akkoriak!
Az akkori idők követelményeinek megfelelve, Hungáriára keresztelték el az egykori Royal, majd Rimanóczy éttermet, kávéházat. Volt ott minden, ami akkor modernnek számított. „Esspressó, grill, bridzs-szalon, dining-room”, sőt, még egy fapados kis kocsma is lett. Egyszóval, nagyvárosias, stílusos és ízlésessé vált a hely. A bérlő, Petrásovits Árpád, akit a korabeli sajtó nagyszerű, világlátott embernek ír le, kétségkívül jó stílusérzékű lehetett. A terveket egy Erick nevezetű budapesti „interieur-művész” készítette el, a kivitelezést pedig Petrásovits György akkoriban alakult, Stíl nevű cége végezte, váradi építő, mázoló, asztalos, vízszerelő és egyéb iparosok közreműködésével.
A sajtóbemutatón mindenki meglepődött az újjáéledt termek szépségén. Mindenekelőtt az volt a csodálatos, az újságíró szerint, hogy az egész vendéglátó és szórakoztatóüzem egységessé vált.
„A Rimanóczy utcára néző szárnyon a rózsaszín dominál. A falak mezőiben, a kretonnal bevont foteleken és a tükörablakok csipkefüggönyein. Mindenütt. Ez a rész a cukrászda. E mögött húzódik meg a tükrök és baldachinok együttesében a rendkívül intim grill. A terasz felé almazöld alaptónussal a falakon és ugyanilyen árnyalatú csipkefüggönyökkel, az asztalokat borító zöldes árnyalatú üveglapokkal van a kávéház, előterében az esspressóval, a bridzsszalonnal, mögötte pedig a kártyaszobákkal. A kávéházi részből tükörfal közepéből nyílik a boltíves ajtó, a magyar stílusú sörözőbe. Innen a régebben klubnak használt helyiségbe, a mostani vendéglőbe lehet jutni, ami előkelő, angolos hatásával bűvöl el. Nobilisan egészítik ki az étterem díszét az ablakokat borító virágos függönyök, valamint a kandalló fölötti gipszfalra vitt egykorú vázlat, Nagyvárad háromszáz év előtti korszakából, valamint az oszlopfőkön üvegre festett és átvilágított Nagyvárad város címere. Az étteremhez tartozik egy faburkolatú, kisebb vadász- szoba. Az étteremből a klub korszakban készült gyönyörű tölgyfalépcső vezet fel az emeleti étterembe. amely fehér színeivel, csipkefüggönyeivel és üde faldekorációival menyegzői szálára emlékeztet.”
A sok, szerteágazó helyiségbe a főbejárat a Rimanóczy utca sarkáról nyílt Ugyanott, ahol a megnyitó napján, 1900 októberében. Idézzük ismét az újságírót:
„A remek parketteken mindenütt futószőnyeg szalad, ami elvégre a mai anyagbeszerzés mellett igazán nem jelentéktelen tétel. De mindennél nagyobb értéket képvisel az a befektetés, amit a látogató észre sem vesz. Így az évtizedek alatt felhalmozódott mérhetetlen szenny, a falakat mindenfelé átnedvesítő földalatti nyitott csatornák eltávolítása, továbbá a kriminális állapotban lévő konyháknak és mellékhelyiségeknek újjáépítése, ragyogó csempézése óriási költségeket emésztettek fel.”
A sajtóbemutatón természetesen megjelentek a város előkelőségei. Ott voltak dr. Cziffra Kálmán vármegyei főispán, vitéz dr. Nadányi János alispán, dr. Erdélyi Géza posta főigazgató, a háztulajdonos város képviseletében, dr. Gyapay László helyettes polgármester, Dalló Gyula városi tanácsos, akik sok fogyasztót és fogyasztani valót kívántak a bérlőnek a nagyvonalú vállalkozáshoz.
Az akkoriak már elporladtak, a régi idők elmúltak, a csodaszép Rimanóczy örökség pedig lassan az enyészeté lesz. Az eszméről, ami oly szép volt ne is beszéljünk. „A hatalmas épületnek mindvégig a város birtokában kell maradnia, s az örökhagyó nevét kell viselnie. A jövedelemből a városnak a szegényügy rendezését kell tökéletesítenie…”– írta Rimanóczy Kálmán a végrendeletében. Ma még az utca, ahol élt, sem viselheti a nevét.
Farkas László, Nagyvárad
