Decemberi őrület helyett…
Szegény megboldogult nagyanyáim mondogatták olykor, hogy megládd, fiam, amikor az ördög már érzi, hogy kevés ideje van hátra, még az ünnepeket is el fogja venni az emberektől, nemcsak a békességet.
Nem áll szándékomban világvégi jóslatokba bocsátkozni, de így, december táján egyre többször jutnak eszembe nagy-nagy igazságot hordozó szavaik.
Az utóbbi évtizedekben minden karácsony előtt valami észbontó őrület folyt a világban. Az emberek olyanok voltak, mintha űzte volna őket valami fergeteges, megfoghatatlan, tőlük teljesen függetlenül működő észveszejtő energia. Mindenki loholt, futott, tolongott, vásárolt, halmozott, rendezett, szervezett, és olyan dolgokat erőltetett, amelyek amúgy a kutyának se kellettek. Csak arra voltak jók, hogy eltereljék az ünnep esszenciájáról a figyelmet. A lényegről, ami ilyentájt éppen ennek ellenkezője kéne, hogy legyen: lenyugvás csendesség, önvizsgálat, jóvátétel, szeretet, megbocsátás, hálaadás. De ezek helyett egyesek folyton másokat kapacitáltak, elorozva a lélek elcsendesedésére szánt időt. Tavaly és azelőtt arról szólt minden, hogy ilyen-olyan szervezetek feltölthessék kirakatrendezvényeik nézőtereit, egyik helyszínről a másikra mozgatva ugyanazt a célközönséget: szülőket, nagyszülőket, diákokat, nyugdíjasokat.
Az évek folyamán egy másik tendencia is egész jól begyűrűzött a mindennapokba, bár utóbbinak semmi köze nem volt a kommersz szintre silányított ünnepekhez. Ugyanis vasárnaponként rendezvényektől hemzsegett a megye minden kis- és nagytelepülése. Hogy, hogy nem, de vasárnapra mindig be voltak fogva a köztisztviselők, a költségvetésből fizetett más alkalmazottak, hogy süssenek-főzzenek valamilyen feneketlen gyomrú disztingvált társaságra, szervezzenek-rendezzenek valami hangzatos, az önkormányzati vezetők imázsát építő össznépi megmozdulást. Kampányidőszakban kiváltképp.
Mondogattam is magamban nemegyszer: lám, hogy is telhetne el vasárnap anélkül, hogy a legnagyobb forróságban vagy lélek fagyasztó hidegben ne kellene rohangálnia a fél falunak, városnak valamilyen pártrendezvény megszervezésének érdekében.
Akár az átkos rendszerben. Pionírként, majd később alkalmazottként is megtapasztaltam, hogy a jól megfizetett pártaktivisták, hogyan vettek el tőlünk minden ünnepet, hogy elvonják az embereket családjaiktól, a templomtól, az együttléttől. Manapság is ugyanaz folyik évek óta. Szinte hátborzongató a hasonlóság.
De miért is csodálkozunk ezen, hisz a mai vezetők zöme egyazon ideológián nőtt fel és nevelte ki az utánpótlást is. Lefoglalni az embereket, elterelni a figyelmüket, ne legyen idejük gondolkodni az erőltetett pártideológia dőreségein, annak következményein, baklövésein. Rá kell őket nevelni, hogy ne legyen önálló gondolatuk, ne éljenek önálló életet, csak amit megmond nekik a mindenkori helybéli kisisten vagy balkáni csúcsvezetés.
Karácsony jön. Most nem rohan senki, mert most a járvány meg a megmondó politikus diktál. Nem kell feláldozni a szabadidőt az ünnepi köntösbe bújtatott, erőltetett menetű kényszercsődületek oltárán.
A vasárnap, az advent, a karácsony és minden hasonló ünnep a lélek szigete. Ne váltsuk senki javára aprópénzes őrületre, hosszú hajú futó bolondériákra, amelyek kimerítenek, kiürítenek, leharcolnak, belefárasztanak mindenbe, mire eljön az idő, hogy örülhetnénk az Úrban. Válasszuk ezek helyett a Szentlélekkel való csendes feltöltődést, és hagyjunk magunknak időt a jászlak szénaillatára is, amelyet a Gondviselés nem azért küld szét szerte a világba, hogy az adventi, avagy a karácsonyi kapacitálások, vásárok zsivaja távol tartsa tőlünk annak mennyei aromáját.
Sütő Éva
