A Várad futásáról
Ömlenek a háborgó, sajnálkozó Facebook bejegyzések, az önálló Várad folyóirat megszűnéséről, a szolidaritás jeléül megjelentek a „nincs kultúra, nincs jövő” emblémák a profilokon. Vádolják a megyei tanácselnököt, nem számít neki a kultúra, csak a beton. Első látásra valóban drasztikusnak tűnik a megyei tanács apparátusa és a felügyelete alá tartozó intézményei személyzetének leépítése, de másodikra már az is látható, hogy az alibi állásokkal felduzzasztott apparátus a szociáldemokraták és az RMDSZ pártklientúrájának kifizetőhelyeként, közpénznyelő automataként működött. Nem volt kivétel a Várad kiadója sem.
A jelenlegi helyzetének árnyaltabb megértéséhez érdemes áttekinteni 18 éves futását. A Wikipédia szócikke szerint, a 2002 januárjában alapított folyóirat, tematikáját a fejlécben szereplő „irodalom, művészet, társadalom, tudomány” jelzi. Alapítói (Indig Ottó, Barabás Zoltán, Gittai István, Lipcsei Márta) azt az űrt kívánták betölteni, amely a Kelet–Nyugat 1996-os megszűnésével Nagyvárad és általában a Partium magyar szellemi életében támadt. A kezdeményező csoporttól a kiadást később a Nagyváradi Ady Társaság vette át, 2006 februárjától a folyóirat gazdája a Bihar megyei önkormányzathoz tartozó „Várad” önálló gazdálkodású kulturális közintézmény lett.”
Ma már sokan tudják, a szócikkben „gazdájaként” feltüntetett Bihar Megyei Tanácsot, azonban bátran behelyettesíthetjük a korrupcióért 8 év börtönbüntetésre ítélt Kiss Sándor nevével, aki 2006-ban a Bihar Megyei tanács elnöke, majd alelnöke volt. Ő volt a Várad kiadójának igazi gazdája, és a jobb sorsra érdemes irodalmi lapot arra használta fel, hogy a paravánja mögött kiadja a közéleti lapnak csúfolt Biharországot, ami valójában az RMDSZ nyílt pártpropaganda kiadványa mindmáig. A megyei tanács költségvetéséből, közpénzből, dőlt a pénz, annyi, hogy a Várad román nyelvű „testvérlapja”, a Familia, elképedve tapasztalta, mekkora keretből gazdálkodhatott, ugyanis nem kaphatott kevesebbet, mint a magyar testvére.
Kiss Sándor dicstelen bukása után, Szabó Ödön lett a „gazdája” a nagyváradi kultúra lovagjainak. Meg is dolgoztatta őket a pénzért, szorgalmasan írták, szerkesztették a Biharországot, a Bihari Naplóban megjelentetett RMDSZ mellékleteket, és még arra is kaphatók voltak, hogy a kilobbizott több mint 600 ezer euró európai uniós pénzből belevágjanak a várad-velencei kultúrház kulturális centrummá alakításának teljesen értelmetlen projektjébe… Szóval a Várad, önálló gazdálkodású kiadó önállósága csak névleges volt, a valóságban az RMDSZ pénzmosodájaként működött.
De vonatkoztassunk el a piszkos politikai és anyagi vonatkozásoktól. Gondoljuk át, mennyire töltötte be a fejlécében vállalt szerepét. Színvonalas, de a sokak ízlésétől idegen grafikájától eltekintve, többnyire másodrangú irodalmi alkotások jelentek meg hasábjain. Irodalmi berkekben azt terjesztették róla, hogy azokat az írásokat közli, amelyeket más folyóiratok visszautasítottak. Társadalmi, művészeti témákkal alig, tudománnyal pedig egyáltalán nem foglalkozott. Tény, hogy nem figyeltek fel rá sem az olvasók, sem irodalmi műhelyek.
Persze, egy magyar nyelvű kiadványt korlátozó intézkedések mindig fájdalmasan érintik, szolidaritásra késztetik a magyar közösséget, de ez a reflex nem homályosíthatja el a Várad tizennyolc éves futása történetének árnyoldalait, mert ahhoz a „nincs kultúra, nincs jövő” szlogen helyett, sokkal jobban illik a „nincs kultúra, nincs becsület”.
K. Szalárdi István / Itthon.ma
