Nőnap
Elmúlt hát a nőnap is, szép csendesen, kinek így, kinek úgy! A virágkereskedők elégedettek lehettek, hisz három napon át tombolt a férfitársadalom vásárlási kedve a standokon! Kinek-kinek a zsebe szerint, persze. De nem is ezen filozofáltam én a napokban, sokkal inkább az foglalkoztatott, hogy visszaemlékezzek azokra a szívnek oly kedves szocialista nőnapokra.
Nos, mint a legtöbben tudjuk, nem voltak könnyű idők senkinek, de olyankor március 8-án, kicsit más volt. A „virággyár” napokig túlórázott, hogy az export mellett valahogy kielégítse a helyi igényeket is. Volt is szegfű, nem mondom, hogy elég, de aki ügyes volt kicsit, tudott vinni szíve választottjának pár szál cirmos, netán vörös szegfűt. Persze munkanap volt, ha hétköznapra esett is, de azért a munkahelyeken lazaság volt, már ahol lehetett. A hölgyek többsége pedig már hetekkel azelőtt megkezdte a készülődést. Erre a napra dukált az új cipő, lehetőleg a Romarta, vagy a Guban gyárak üzleteiből „szerzett” darabokból. Ilyenkor előkerült a „magyarból” behozott Zöldalma szappan és a 8×4 dezodor a szekrény mélyéről és a frizura is „be volt már lőve”, az obligát „suvicákkal”. Aztán reggel kezdődött a kálvária. Egy enyhe kis fürdőszobai közelharc után, illatosan, csinosan, nyomás a megálló. A járda aszfaltjának minősége, nem kompatibilis a magassarkúval, a villamos lépcsőjén állva a szél szétfújja a frizurát, aztán ha egy udvariasabb férfiú beljebb enged a járműbe, a frissen vasalt kiskosztüm enyhén szólva is megviselt állapotban lesz! Na sebaj, végre bent a munkahelyen! Gyors retus után már lehet is fogadni a férfikollégák hódolatát és a párttitkár, valamint a szakszervezeti bizalmi által beszerzett obligát szál, néhol csokor virágot.
Ma már csak emlék…
Farkas László, Nagyvárad
