Erdélyi magyarok bujdosó éneke, avagy egy generáció siráma
Sokan még olyan korszakban születtünk, amikor az egyenlősdi volt a módi, sőt volt idő, hogy hittünk is a játékszabályokban. Mire észrevettük, mennyien csalnak, már javában folyt az össznépi megfélemlítés. A pártkantinok kiváltságait és Istent jól titkolták előlünk, bár az előbbivel nagy ritkán sikerült szembesülni, a Jóistennel meg bezárkóztunk a hideg házba. Mivel pártkapukon kívüliek voltunk, tartalékunk sosem volt, így először a cukor fogyott el a kávénkból, később a kávé is eltűnt, majd a kenyér, velük együtt a mosoly, az öröm, a melegség, a felebarát…
És lett helyettük kultúrforradalom kínai módra, derék éljenzések, felvonulások, spiclik, beprogramozott áramszünetek, hideg, fűtetlen otthonok, istentelenség és ötéves terv négy és fél év alatt. Miután a fiktív tonna búzát meg a koca nem létező malacát is elszámolták, elszállt a család betevője a konyháról, az ólból a tyúk, a fészekből a tojás.
Majd egyszer valakik úgy döntöttek, hivatalos arcot sminkelnek egy hatalmi puccsnak, és közénk lövettek a hadsereggel. A virággal szelídített fegyvercsöveket azóta sem találjuk, mi több, a volt besúgók és „aparatcsikok” ígérték továbbra is a legjobb szeleket a vitorlákba.
És voltak azóta mindenféle választások, közvélemény kutatások, népszámlálások, referendumok, mind-mind a mi “jólétünket” szolgálták a demokrácia zászlaja alatt.
A rendszerváltásnak nevezett groteszk vigyor óta, nincs már ugyan áramszünet, de sok házból kikötötték a villanyt. Nem szabályozzák a fűtést, de ismét hidegek a lakások, nem viszik el a padlásról a termést, sem az ólból a jószágot (ha éppen nincs disznópestis vagy madárinfluenza), de ezek amúgy is egy hétköznapi család portáján lassan már csak utópiának számítanak. A barátok, a rokonok évek óta szétszéledtek és valahol Nyugat-Európában – hasonlóképpen több százezer honfitársunkhoz – munkáért, gazdasági menedékjogért kuncsorognak, és bujdosni kényszerülnek, mert zömében nincs munkavállalási engedélyük. Itthon viszont napról-napra süllyednek, repedeznek a házfalak, térdre rogynak a deszkakerítések, megadják magukat az enyészetnek a gazdátlanul maradt a porták.
Honatyáinkat, ha olykor gyötrik is holmi lelkiismereti problémák, „a globalizáció hozta magával” jelszó alatt nyugodtan hajtják álomra a fejüket. Van úgy, hogy arra riadnak, fogyunk a Partiumból, fogyunk a Bánságból, és lassan a székely végvárak is őrizetlenül maradnak. A politikai elit kezében csak (fogyó)eszköz a választó magyar. Még kitart a „készlet” egy-két mandátumig, utána úgy is ott a jó zsíros nyugdíj. A többi meg legyen az utánuk következők gondja. Így leszünk Európa kóbor kutyái, így bujdosunk el faluszám és olvadunk, vagy halunk bele egy harmadik, választott hazába.
Hisz minket, erdélyi magyarokat úgysem kér számon senki.
Sütő Éva
