Nyár van, dübörög a fesztiválszezon és a hőség, és aki belefásult már, hogy az egyre csak zajló ukrajnai háború, a gazdasági mélyrepülés, az energiaválság, a koronavírust – legalábbis a riogatás szintjén – épp felváltó majomhimlő jobbról és balról érkező híreibe, az igyekszik oda sem figyelni, a füleit bezárni és meg sem hallani semmit a körülötte zajló beszélgetésekből. És közben sajnálja a magánál jóval fiatalabbakat, akik csak most kezdik az életüket, és egy a szakadék szélén tántorgó világot kapnak útravalóul.
Az ember ha sokat utazik, főleg tömegközlekedési eszközön akaratlanul is belehallgat olyan beszélgetésekbe, amikhez egyébként semmi köze nem volna. Megtudja, hogy ki mennyire rugott be az előző napi bulin, ez vagy az a „csaj” kivel kavar éppen, szomorúan konstatálja, hogy a telefonba lehajtott fejjel bújó tizenéves tökéletesen eligazodik ugyan a legújabb appok között, de a fejét egy pillanatra felemelve fogalma sincs épp melyik településen jár a távolság busz, amin utazik. Ezért megkérdezi a vele együtt utazó társait, akik harmadjára majdnem el is találják, és jót nevetnek két trágárság között azon, hogy „mittomén hol vagyunk, nem mindegy?” Elnézi az ember a szebbnél szebb, kihívó vagy éppen polgárpukkasztónak szánt ruhába öltözött tinilányokat, a laptopot bújó sőfőrsuliba járókat, az egyetemi vizsgáikra készülőket, a fülhallgatóval a világot kizáró, céltudatosan egy adott pontra bámuló srácokat, és felmerül a kérdés benne: Hol lesznek ezek a fiatalok mondjuk öt év múlva?
A kérdésre általában hamarabb érkezik válasz mint hinnénk. Egy, az ülések között álldogáló (a busz szinte mindig mindig tele van) fiatal, első ránézésre egyetemistának tűnő fiú éppen egy idős nénivel beszélget. A családra vonatkozó, az egészséget tudakoló kérdések után jön a következő kör, a néni megkérdezi, mihez kezd a fiú tanulmányai befejezése után. A válasz azonnal, és határozottan érkezik: Ha minden jól megy, jövő héten már „Magyarban” leszek, aztán pedig Ausztria.
Ha minden jól megy. Ízlelgessük egy kicsit ezt a kifejezést. Mi kell ahhoz, hogy minden jól menjen? Testi-lelki egészség, család, érzelmi biztonság, a megbecsültség, hasznosság érzése, anyagi biztonság, stabil munkahely, ahol olyasmivel foglalkozik az ember ami esetleg még érdekli is. Mindez lehetőleg életünk végéig. Nem túlzás talán azt állítani, hogy mindezek külön-külön is nem egyszerűen elérhetőek, még a világ boldogabb társadalmaiban sem, hát még a mi félgyarmati roncstársadalmunkban. Az ember természeténél fogva hajlamos arra, hogy a kisebb ellenállás felé mozduljon el. Magyarán arra indul el, ahol jobbnak igérkezik az élet, magasabb a fizetés, biztosabb, kiszámíthatóbb, tervezhetőbb a jövő. Nos, az talán mindenkinek evidens legalább is az elmúlt harminc év tapasztalataival a hátunk mögött, hogy Románia nem az az ország, amely a felsoroltakat nyújtani tudná fiatal polgárainak. Ha az a fiatal még magyar is, akkor pedig főleg nem. Megválaszolva a kérdést, hogy hol lesznek a fiatalok, sejthető, hogy tízből kettő-három talán itthon. Ha minden jól megy. A többiek egy része Magyarországon, hiszen az a legközelebbi, legélhetőbb, hozzánk minden szempontból legközelebb eső ország, ahol kiteljesedhet egy életét éppen csak megkezdő magyar fiatal. Ha minden jól megy. A maradék pedig szétszórva a világ minden pontján, de az biztos, hogy nem Erdélyben, a Partiumban, nem Nagyváradon, és nem az Érmellék kisvárosaiban, aprófalvaiban, ahol csak a szülők, nagyszülők maradnak, akik életük végéig hazavárják csak Skypeon látott gyermekeiket, magyarul – ha minden jól megy – talán még értő unokáikat. Mi, itthon maradók pedig a friss népszámlálás adatai szerint talán még éppen leszünk egymilliónyian, ha minden jól megy …
B. B.
