Érmihályfalva méretréhez és közlekedési csomópont mivoltához képest elég későn nyerte el a városi rangot. Ebben talán az is közrejátszott, hogy igen közel fekszik a magyar határhoz (mind vasúton, mind közúton határátkelőhely Debrecen irányába), és a román államhatalom inkább olyan települések fejlesztésében határozta meg stratégiáját, amelyek útjaik révén az ország belseje felé biztosítottak összeköttetést. Így lett rajonszékhely előbb a kevésbé népes Székelyhíd, majd a még beljebb elterülő és nehezen megközelíthető Margitta. Ezeket aztán erőteljesebben fejlesztették, különösen az utóbbit, amelyet 1965-ben várossá is minősítettek. Érmihályfalvának erre egészen 1989-ig kellett várnia.
Ennek a késedelemnek azonban volt némi hozadéka is. Amíg a várossá lett rajonszékhely régi épületeit többnyire lebontották, hogy helyükre modern blokkokat építsenek, addig a századforduló környékén emelt érmihályfalvi polgárházak javarésze a sors „kegye” folytán megmaradt. És bár az itteni úthálózat, közművesítés és intézményrendszer a kor követelményeihez képest jelentős lemaradást szenvedett, az egykor szebb napokat is megélt nagyközség központja foltjaiban máig őrzi egykori patináját.
A rendszerváltás után felcsillant a remény, hogy az immár várossá nyilvánított település közössége nagyobb beleszólást nyer a helység dolgaiba és végre szabadon fogja irányítani a fejlődést, az urbanizációt a saját igényeinek megfelelően. Történtek is erre nézve próbálkozások, de azok rendre kisiklottak anyagi lehetőségek vagy szakértelem hiányában, hiszen a jószándék az eredmények eléréséhez nem mindig elégséges! Cikkem tárgya most mellőzi a helyi vállalatok rendszerváltás utáni gyakran szándékos tönkretételét, felszámolását, ami szintén megérne egy pogány misét, jelenleg inkább a városrendezés fájdalmas baklövéseire szeretnék rávilágítani.
A melléfogások sora talán a város szívében emelt négyemeletes tömbház felépítésével kezdődött. A még az elmúlt rendszerben szakszerűtlenül tervezett monstrummal ugyanis elzárták egy hosszú utca (több mint 100 házszám) főtérre torkolló kijáratát. A Vörösmarty házait csak egy éles kanyart magába foglaló, szűk kitérővel lehet megközelíteni, ahol egy nagyobb tehergépkocsi be sem tud fordulni. A sort a Bernáth kastély egykor védettséget élvező kertjének tönkretételével folytatnám. A ritka faóriásokkal (300 évesnél öregebb platánokkal) ékes arborétum, ami átvészelte a kommunizmus áldatlan korszakát, a végnapjait éli a város hanyagsága miatt. Helységünk régi, Márton Áron nevét viselő főutcájának százévesnél idősebb, kockára faragott és ívesen-díszesen lerakott bazaltkőburkolatára a demokrácia aszfaltréteget húzott, – minő hős cselekedet! Itt jegyzem meg, hogy patinás, nyugati városokban nagy becsben tartják a régi kockakőburkolatot, és kerülik azok lecserélését a történelmi városrészekben. (Érmihályfalván az nem érték, itt már szégyellni kell, akár a régi parasztházak fakapuját vagy gerendás mennyezetét).
Százévesnél öregebb, gyönyörű polgárházak esnek áldozatul a nemtörődömségnek, tudatlanságnak, ízléstelenségnek, olykor az anyagiak hiányának. Dívik a magas épületek ablakainak oda nem illő, alacsony, műanyag változatra cserélése. A régi, hódfarkú cserép helyett betoncserép, vagy bádoglemez kerül a patinás házakra. Például az 1842-ben alapított, a magyar romantika stílusában épült Mátrai-patika tetejét is modern betoncseréppel fedték, pedig manapság is kapható a jó minőségű hódfarkú cserép – lásd: nagyváradi állomás. Ugyanazon épület homlokzatán rávakoltak az „A sashoz” feliratra. A mellette lévő neobarokk épület oromfaláról rég lehullott a copfstílus stukkódísze, csakúgy, mint a zsolnai kerámiaberakás. Helyükre sima, rossz minőségű vakolat került, nem tudni, hogy igénytelenség miatt, vagy megfelelő szakember híján. A Forradalom útján is áll még néhány szép, stukkóitól megfosztott patinás polgárház, van amelyiknek nincs már fedele, falai csonkán várnak a bontásra. Egy másik tetőszerkezete a tűzeset áldozata lett, senki sem törődik vele, a hatalmas belső terekben kinőtt az ecetfa. És mindez Érmihályfalva központjában!
De hogy jó példát is említsek, a Köztársaság utcán áll a kórház néhány éve felújított épülete egyelőre kihasználatlanul, hiszen nincs forrás az intézmény működtetésére, így csupán az ügyeleti rendelőnek, és egy magánkabinetnek biztosít otthont, a második emeleten pedig a városi könyvtár várja az olvasókat. Igaz, hogy ezen épület míves, szecessziós stukkódíszeit nem tudták helyreállítani, de legalább az ingatlant megmentették, megerősítették. Az hatalmas épület közelében áll a szépen, szakszerűen felújított ház, amit a köztudat Selyemvilla néven ismert. Jelenlegi gazdája meghagyta az eredeti, magas ablakokat, a két kis kerek kupolát rézlemezzel fedte be, az ereszcsatorna szintén rézből készült. Meg kell említenem még a nemrég átadott, felújított Gizella-malmot, ami új funkciót kapott, kulturális központ szerepét tölti be.
A városban jelenleg nagy beruházások folynak. Folyik az utcák aszfaltozása, és azzal párhuzamosan a kerékpárutak és parkolóhelyek kiépítése. Igen örvendetes dolog, mert utcáink, útjaink Erdély szerte, sőt már külföldön is elrettentő példaként szolgáltak. Végre ezen a téren is változások lesznek, de sajnos ez a pozitív példa sem mentes a hibáktól. Sok helyen a viszonylag egyenes utakból görbét, a szélesből keskenyet csinálnak, a járdák nyomvonalának ésszerű kijelölése is sérelmet szenved. A város néhány tere teljesen eltűnik, például A Zöld Kecske mögötti tágas terület, ahol bármilyen nagy jármű meg tudott eddig fordulni, már a múlté. Némi zöld övezet javára, vagy rossz értelemben vett takarékosságból teljesen le lett szűkítve. Megemlíteném még a bicikliutakat is, ami úgy lett kétsávos, hogy az utcák mindkét oldalán fut egy-egy keskeny különsáv, kizárva ezzel az előzés lehetőségét. A bicikliutakat méregdrága betonelemekkel határolják az úttesttől és a járdától, pedig egyszerűen felfesthetnék, mint ahogy azt más városokban szokás. Az esővíz elvezetése sok helyen nincs megoldva.
Mielőtt bárki is szememre vetné, hogy ahelyett, hogy örülnék a régóta kívánatos aszfaltutak építésének, a károgók táborát erősítem, le kell szögeznem, hogy mindent egybevetve, igenis van dicséretes elmozdulás, haladás az urbanizációban, aminek mindnyájan örülünk. De, mint lelkes lokálpatriótát bántanak azok a hibák, hiányosságok, amelyeket több odafigyeléssel, a lakosok észrevételeinek meghallgatásával ki lehetett volna küszöbölni.
Szeretném optimistán lezárni ezt az írást, de sajnos, a végén meg kell említenem egy egészen friss, de ledorongoló információt. A Köztársaság utcán le akarnak bontani két, méretében is figyelemre méltó, régi, masszív középületet, a jelenleg napköziotthonnak helyet adó Szabó-féle házat, amelynek a jeles magyar írónő, Szabó Magda is élvezte vendégszeretetét gyermekkorában, valamint a mellette lévő ugyancsak megőrzésre érdemes, iskolaépületetként működő polgárházat. Állítólag parkoló lesz mindkét épület helyén.
De sok visszásságról tudnák még beszámolni, ami a derék mihályfalviaknak rendszeresen bántja a csőrét! A régi proletárinduló sorai tolultak most fejembe:
„A múltat végképp eltörölni,
Rabszolga-had indulj velünk!”
