Nagyböjt, avagy rend a lelke mindennek
Köztudott, a keresztény világ két legszigorúbb böjtje a hamvazószerda és a nagypéntek. Nagyanyáink, nagyapáink azonban a negyvennapos böjtöket is betartották. Igaz, nem „sanyargatták” magukat olyan szigorúan, mint ama két napon, amelyeken a szentelt barka hamuja által az esendőségre, illetve Isten fiának földi halálára emlékeztek. A megtisztulás napjaiban előkerültek a böjti ételek, valamint az önmegtartóztatás egyéb formái is. Ugyanis a hagyományok, az elmaradhatatlan szokások alkották a rendet, garantálták a nemzeti sajátosságok fennmaradását. Ám ezeket megbontotta egy káosszal teli világ, amelynek nyomán eltűnt életünkből a rendszer, eltűnt a földdel és éggel való szimbiózis, eltűntek az értékek és az élet jó dolgai lassan helyet cseréltek a rosszakkal.
Máté evangéliuma szerint, „amikor böjtöltök, ne öltsetek olyan ábrázatot, mint a képmutatók, akik komorrá változtatják arcukat, hogy lássák böjtölésük (…) te, amikor böjtölsz, kend meg fejedet és mosd meg arcodat, hogy ne lássák rajtad az emberek, hogy böjtölsz, hanem csak Atyád, aki a rejtekben is ott van”. Ezeket a szavakat idézgették évszázadokon át az érmelléki családok nagyöregjei, mely szavak nemzedékről nemzedékre öröklődtek, sok egyéb örökérvényű íratlan törvénnyel egyetemben.
A böjt tehát hasonlatos volt az ünnephez. Míg tartott, meg volt annak minden rituáléja, amivel megadták a módját. A keresztény böjtök múlt századbéli aszalt szilvaleveseinek, pattogatott kukoricáinak és egyéb zsír- és húsmentes napjainak hangulata, szelíd önmegtartóztatása még vissza-visszajár, amikor a húsvéti időszak lélektisztulási folyamata elkezdődik.
Az étektől való tartózkodásról
A húsvét előtti böjt nemcsak az étkezési szokások megváltoztatását, a húsevés elhagyását jelentette, hanem szigorú szabályokat is hozott a mindennapokban. Nemcsak húsvét előtt volt szokás e hagyomány betartása. A pravoszláv vallásúak például karácsony előtt is hosszú, negyven napos nagyböjtöt tartanak. De a böjt nem csak a keresztény vallásban terjedt el, a zsidó és a mohamedán vallásokban ugyanúgy megtalálható, mint a katolikusoknál vagy a protestánsok hitéletében.
A böjt kezdetét a farsang előzi meg, amely január hatodikán, vízkereszt napján veszi kezdetét és húshagyó kedden ér véget. Másnap, hamvazószerdán már böjtös napok jönnek, amelyek nagypéntekkel bezárólag érnek véget. A böjt alatt nem szabad húst enni és kerülni kell a zsíros ételeket, ám manapság ezt még a vallásos emberek se igen tartják be. Mára inkább az a szokás terjedt el, hogy hamvazó szerda és nagypéntek kivételével a hívek ugyanúgy fogyasztanak húst is, mint bármelyik napon. Korábban azonban a húsvét előtti böjtnek komoly szabályai voltak. Megengedett volt ugyan a napi háromszori étkezés, de ebből csak egyszer lehetett jóllakni. Szigorúan kerülni kellett a húsok és zsírok fogyasztását és az is előfordult, hogy nagypénteken semmit sem ettek a böjtölők. Ugyanolyan fontos volt a bűnbánat gyakorlása is, mint az étektől való tartózkodás.
A böjt tehát jelentőségteljes szokásokat hozott a közösségek életébe. Míg a farsangi időszak a bálok, mulatságok és a szórakozás időszaka volt, addig a böjt alatt tilos volt a hangoskodás. Az emberek sötétebb ruhákat öltöttek, eltették a füstölt húsokat és a szalonnát, kulcsra zárták az éléskamrát. A húsos edényeket is jól eltették, hogy ne abba főzzék azokat az ételeket, amelyeket ilyenkor fogyasztottak. A húsevést és egyéb konyhaművészetből eredő finomságot persze sok más étellel lehetett pótolni. Ilyen tájt főként leveseket fogyasztottak. Az egyik legismertebb böjti leves, mint már arról szóltunk is, az aszalt szilvaleves meg a cibereleves volt. Ezeket tejes habarással tettek ízessé. Elterjedt volt a bableves, a tejleves, a sós vízben főtt bab, az olajos savanyú káposzta, a főzelékek, főleg a spenót valamint a tojás és különböző halételek.
Sőt olyan történetek is keringenek vidékünkön, hogy akik farsangfarkában házasodtak, feltámadásig nem hálhattak együtt.
Amit Isten egybekötött…
Ez utóbbihoz kapcsolódik egy igen nevezetes történet, amit néha még ma is emlegetnek az érmelléki idős emberek, amikor így vagy úgy elragadja őket az emlékezet, és a beszéd fonala egy kis pajzánságba torkollik. A múlt század negyvenes éveiben történt, hogy egy errevalósi kerítő asszony összeboronált egy pártában maradt mihályfalvi leányzót egy málészájú vénlegénnyel, aki történetesen érvasadi volt, ám magyarul jól beszélő, görögkeleti vallású családból származott. Az el nem kelt leány pedig katolikus család ivadéka volt.
Köztudott, hogy a vidék egyik leghíresebb heti vásárát minden időben Érmihályfalván tartották. Itt mutatták hát be egymásnak az összeboronálandó fiatalokat, na meg az örömszülők is itt találkoztak, akik rögvest meg is egyeztek a hozományba, na meg kifizették a fejenkénti zsák búzát a kommendáló asszonynak. A frigyet gyorsan nyélbe ütötték, nehogy meggondolja magát valamelyik fél, mert hát kár lett volna azért a drága búzáért.
Igen ám, de a frigyet éppen farsangfarkában kötötték meg, így a katolikus örömszülők, nem akartak beleegyezni a házasság elhálásába, mivelhogy nagyböjt időszaka következett. A vasadi család vallása szerint az meg jóval odébb volt még, így már-már ott tartottak, hogy ölre megy a frissen nászosodott-sógorosodott rokonság.
Végül is nagy nehezen szót értettek a felek, és megegyeztek abban, hogy ha már ennyi ideig kibírták egymás nélkül, hát kibírnak még néhány hetet, míg el nem múlik a testi és lelki tisztulás ideje. Haza is tért mindenki békével, mivel rend a lelke mindennek.
Csakhogy a negyvennapos testi és lelki böjt, na meg a másik vallásból eredő kétheti különbség hosszú idő. Így vagy úgy, de csak eltelt az valahogy. Elég az hozzá, hogy alig jött el a dióverés ideje, már ringott a bölcső a mestergerenda alatt.
Erre csak annyit mondott akkoriban a plébános úr, hogy amit Isten egybekötött, azt ember el ne válassza. Még nagyböjt idejére sem.
Erre aztán megbékélt mindenki.
Ég és föld között
Gyorsan változó világunkban, amelyben az emberek egyre riadtabban figyelik a szinte követhetetlen technikai, gazdasági, pénzügyi vagy hóbortváltozásokat, felmerül a kérdés, nem volna-e jobb egy lassabban alakuló, a hagyományokhoz jobban ragaszkodó, a család, a közösség, a természet értékeit méltán becsülő világban élni? Korábban a természet ölén élő, természettől függő ember jobban eligazodott a világban, kevésbé volt magára hagyatva, útját jóféle társadalmi törvények írták, cselekvéseiben ismerős, jóindulatú szemek kísérték. Környezete egészségesebb, tisztább, emberibb léptékű volt. Még akkor is, ha olykor kicsit merevebben akartak megfelelni bizonyos közösségi és egyházi elvárásoknak.
Lassan, de biztosan körvonalazódik az emberekben a hagyományos alapokon nyugvó régi rend utáni vágy, amelyben ég és föld között sem volt tán akkora távolság, mint ebben a percről percre táguló világban.
Kellene már az a régi nyugalom.
Sütő Éva
