Az előző évekhez hasonlóan az Erdélyi Magyar Szövetség és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Szacsvay Imre szobránál tartott megemlékezést Nagyváradon, október 6-án, az aradi vértanúk emléknapján. Az esemény fő szónoka Csomortányi István, a párt ügyvezető elnöke volt.
A megemlékezésen megjelent váradi polgárokat Török Sándor, az EMNT Bihar megyei elnöke köszöntötte. Beszédében szólt arról, hogy október 6-án arra a tizenhárom aradi vértanúra szokás emlékezni, akiket ezen napon végeztek ki Aradon, de a történelmi hűség megkívánja annak megemlítését, hogy az Aradon tizenhat honvédtisztet végeztek ki: elsőként 1849. augusztus 22-én Ormai Norbert honvéd ezredest, a honvéd vadászezredek parancsnokát, 1849. október 25-én Kazinczy Lajos honvéd ezredest, mai ismereteink szerint utolsóként pedig 1850. február 19-én Ludwig Hauk alezredest, Bem tábornok hadsegédét végezték ki.
Török Sándor hozzátette, hogy Lenkey János honvéd vezérőrnagy szintén az aradi várbörtönben halt meg, és Nagyváradon a vértanúkhoz soroljuk Rulikowski Kázmér lengyel nemzetiségű, az orosz seregből átállt dzsidás századost, és Szacsvay Imrét, a magyar kormány egyik jegyzőjét, akinek az a bizonyos tollvonás volt a bűne, amivel ellenjegyezte a Függetlenségi Nyilatkozatot. Az aradi vértanúkhoz hasonlatos sors jutott további húsz magas rangú honvédtisztnek is. Több száz honvédtisztet ítéltek még halálra, de az ítéletek nagyobb részét kegyelemből húsz esztendei várfogságra változtatták. „A szabadságharc azonban nem volt hiábavaló küzdelem: a forradalom előtti állapotokat nem lehetett visszaállítani, és a bukás ellenére a nemzetben nemcsak tovább élt, de tovább is erősödött a szabadság és a függetlenség eszméje” – húzta alá Török Sándor.
Csak magunkra számíthatunk
Csomortányi István, az EMSZ ügyvezető elnöke, beszédében rámutatott, hogy a külhoni magyarság jogaiért való küzdelmével párhuzamosan Magyarország jelenleg az Európai Unióban folytat küzdelmet szuverenitásáért, az egész nemzet szabadságáért, és értékeinkért. „Ilyenkor különösen fontos az, hogy visszaemlékezzünk, és ne felejtsük el azt, hogy a múltban a szabadságküzdelmeinknek mi lett a sorsuk, hogy levonjuk a megfelelő tanulságokat” – fogalmazott.
Kiemelte, hogy a magyar történelemszemlélet hajlamos abba az általánosításba esni, hogy a nagy bajok Kelet felől sújtották a magyarságot, de „nagyon nem igaz ez 1848-49-re és különösen 1849 második felére és az azt követő évekre, amelyeket a történészek szintén a sötét ötvenes éveknek neveznek” – húzta alá Csomortányi. Korabeli példákat említve emlékeztetett arra, hogy az akkori osztrák adminisztráció a magyar szabadságharcot brutálisan vérbe fojtotta, a polgári lakosságot ért atrocitások nagyon súlyosak voltak, aminek fő felelőse Haynau a „bresciai hiéna” volt, de a Lenin-fiúkat megszégyenítő kegyetlen bánásmód egyenesen Ferenc József császár parancsára és jóváhagyásával kaphatott szabad folyást. A kegyetlenkedés még a forradalmat leverő I Miklós orosz cárnak is sok volt, kérte azok befejezését.
A tanulság ami napjainkra érvényesen levonhatunk az, hogy „sem Keletről sem Nyugatról nem számíthatunk segítségre, hogyha a szabadságunk megvédéséről van szó. Ha a 21. században meg akarjuk őrizni a magyarság szuverenitását, a magyar közösség kollektív jogait, akkor elsősorban saját magunkra vagyunk utalva. Ezt a történelem számunkra számtalanszor bebizonyította, csak hajlamosak vagyunk elfelejteni. Csak azok a jogok biztosíthatók hosszú távon, amelyeket képesek vagyunk a magunk erejéből, a közösségünk erejéből önmagunk megvédeni” – fogalmazott.
Párhuzamot vonva a magyar és az örmény történelem között, felidézte, hogy a karabahi örmények tragédiája az elmúlt napokban teljesült be, amikor is a Hegyi-Karabah örmény lakossága kénytelen volt elmenekülni szülőföldjéről. Az örmények tragédiájának három egyszerű oka van: elvesztették a demográfiai küzdelmet, amelyet meg kellett volna vívniuk saját szülőföldjükön, sorsukat egy olyan nagyhatalomra bízták, jelesül Oroszországra, amely krízishelyzetben nem volt képes megvédeni őket, és nem utolsó sorban az, hogy olyan vezetőik vannak, akik a korrupció és a tehetségtelenség miatt képtelenek voltak a közösség önfenntartó képességét megőrizni. Ez is csak megerősíti a gondolatot: „Azok a jogaink biztosak, amelyeket mi magunk meg tudunk védeni a saját magunk erejéből és tehetségéből”.
„A tanulság egyszerű, nekünk kell megoldanunk saját problémáinkat, és nem várhaunk külső segítsége. Erre kötelez minket vértanúink példája” – összegezte az EMSZ ügyvezető elnöke.
A bensőséges hangulatú megemlékezésen prózával és verssel közreműködött Kocsis Anna és Sebestyén Hunor, a Szigligeti Színház két színművésze, ők a színház nevében meg is koszorúzták Szacsvay Imre szobrát. A koszorúzás a rendjén az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács koszorúját Tőkés László, a szervezet elnöke, valamint Török Sándor és Nagy József Barna helyezte el, az Erdélyi Magyar Szövetség nevében Csomortányi István, Zatykó Gyula és Moldován Gellért koszorúzott, továbbá koszorúzott a Partiumi Keresztény Egyetem küldöttsége is. A méltóságteljes megemlékezés a Székely Himnusz és a Himnusz hangjaival ért véget.
