Isten ajándékaként éltem át, hogy egykori lelkipásztorom jelképes sírjához vihettem el Szamosújvárra az érmihályfalvi reformátusok koszorúját, több mint negyven társammal együtt, néhai Sass Kálmán tiszteletes úr születésnapjának előestéjén (102 éve született április 17-én).
Közel nyolcvanévnyi vándorutam során a körülöttem lévő földi dolgok nagyon megváltoztak, de van, ami az e világi életemben változatlan maradt. Ilyen a szeretetem a még élő (és már előrement) családtagjaim iránt és a ragaszkodásom gyülekezetemhez, hitemhez, magyar nemzetemhez, szülőföldemhez. Változatlan tiszteletem az engem konfirmáló lelkipásztorom iránt, hűségem istentiszteletről istentiszteletre Isten házához, a számomra legotthonosabb és legkedvesebb érmihályfalvi református templomhoz. Sok minden elveszett és sok mindent elveszítettem az évtizedek során, de az Igét, a Bibliámat, a Sass Kálmán tiszteletesemtől tanult lelki útravalókat nem dobtam el magamtól sőt, viharos időkben újra és újra Isten szavára támaszkodtam, a káté és a tiszteletes szavaira emlékezve.
Képzeletemben és gondolataimban sokszor elindultam és bejártam – különösen így életem alkonyán – az én példaképem földi életútjának utolsó állomásait, amit 1957. februártól bejárt. A gonosz és istentelen kommunisták hurcolták el tőlünk, alaptalan rágalmak miatt szenvedett és halt meg. Sajnos voltak a magyar reformátusok közül is, akik elárulták őt – a magyarság és a Krisztus ügyét is – pillanatnyi és önös érdekekért. Mennyit szenvedhetett a nagyváradi várban, hisz akkor a Securitate működött benne! Mennyi lelki és testi kínról beszélne, ha tudna beszélni, a velencei kultúrház fala, ahol a koncepciós pert lefolytatták! Mi fájdalom kiált némán a szamosújvári börtönfalak közül és a szögesdrótoktól körbevett udvarról! És egy nagy kiáltás, amikor egy nép kiáltott, a szamosújvári temető hatalmas keresztje, a rideg valóságot megjelenítő acéltáblákra felrótt megölt és börtönbezárt emberek neveivel. Mint ha kést forgattak volna a szívemben… Ide juttatni annyi tehetséges, becsületes, imádkozó és hazájukat szerető embert! Micsoda kegyetlen és embertelen hatósági emberek, eljárások!
Mi adhatott erőt nekik az igazságtalanságok elviseléséhez? A halál árnyékában járva nekünk mi ad reményt, vigasztalást? Elcsendesedtünk Isten színe előtt, a temető csendjében el kezdtünk énekelni, imádkozni. Könnyek között, szívből énekeltük: Tebenned bíztunk eleitől fogva…
Amikor eltemették nem tudtunk itt lenni, de most eljöttünk és tisztességet tettünk. Ki lehetne írni az ő nevéhez azt is, amit temetőinkben gyakran olvashatunk: Szívünkben örökké élni fog… Csak az hal meg, akit elfelejtenek… Aki hisz Őbenne, ha meghal is, él…
Ami életünk során Krisztus-hitből fakad, és Őt dicsőíti, az nem hiábavaló, az megmarad, az túléli a halált. És a szeretet erősebb a halálnál. Mi nem voltunk mellette halálakor, de a Feltámadott igen!
Feledhetetlen maradt számunkra a sárvásári finom pánkó íze, a szamosújvári templomban elmondott imádság, a kolozsvári Farkas-utcai templomban való éneklés, a közös séták, beszélgetések hitről, bizalomról, születésről, halálról, örök életről.
Az út végén a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet udvarán lévő 1956-os Emlékműnél álltunk meg és részt vettünk a szombat esti précesen, abban a díszteremben, ahol Sass Kálmán is koptatta a padokat. Fényképét látni a díszterem melletti tablón megható volt, tekintete, mely reményt sugárzott 1928-ban, reméljük ezután is kísér minket, Érmihályfalván, Érmelléken.
A 2014-ben felavatott Sass Kálmán Emlékhelyre aranyba felvésett igevers valóban igazság: Az igaznak emlékezete áldott. Az elhangzott szombat esti igehirdetés is gondviselésszerű volt, hisz a Példabeszédekből hangzott, számunkra útravalóként: Isten azokat áldja meg, itt azok boldogulnak, akik meglátják az összefüggéseket a mennyei és földi között, Istenben békességre lelnek és békességgel a szívükben élnek, a szenvedések közepette is, mint akik tudják, hogy útjukat végig kell járni, és Isten velük jár ezen az úton.
Köszönöm Istennek, hogy lélekben és hitben megerősödve térhettem haza a szinte zarándokútnak mondható útról, köszönet az elnökségnek a szervezésért, azért is, hogy kitartó hűséggel ápolják 1956 és Sass Kálmán szellemi-lelki örökségét.
Özv. P. Kovács Rozália, Sass Kálmán-díjas gyülekezeti tag