Szüret az Érmelléken
Az Érmelléken, illetve az egész Kárpát-medencében Szent Mihály havának utolsó napjaitól elkezdődően, október végéig, azaz Magvető vagy Mindszent havának utolsó harmadáig ejtették meg a szüretet. Mivel a keresztény világban a bor Krisztus Urunk vére által szent italnak számít, nagy körültekintéssel és tisztelettel fogtak hozzá a szőlőhegyek vallatásának. Nem volt parasztember, de még iparos sem, akinek ne lett volna egy-két darab szőlőskertje ezen a vidéken.
Ahogy beköszöntött az ősz, úgy szaporodtak az érmelléki gazdák látogatásai is a szőlődombokon, ugyanis kezdetét vette a szüreti felkészülés. Ez elsősorban szőlőkóstolgatásból, pincetakarításából, apró-cseprő javításokból, hordómosásból, dongacseréből, kénezésből állott. Elővették a prést, a darálót, a kádakat, puttonyokat, megolajozták, leporolták, hogy készen álljon, kéznél legyen minden, mire a szőlő eléri a kellő cukortartalmat. Az idősebb emberek még ma is megadják a módját ennek a rituálénak. A szüret a disznótor után a második legnépszerűbb hagyomány ezen a tájon.
Az Érmelléken mindig is népünnepélynek számított, mióta a szőlőt meghonosították a láposokból kiemelkedő domboldalakon. S mivel a szőlő már több mint ezer éve megbecsült növénye a Kárpát-medencei magyar embernek, nagy szeretettel is bánik vele mind a mai napig. Mert mi lett volna ugyan a mi atyánkfiaival abban az örökös nagy magyar búbánatban, Istennek eme nemes nedűje nélkül. Mert a magyarnak mindig borba kellett fojtania a bánatát, de egy-egy örömteli nagy esemény alkalmával is ahhoz nyúlt legelőbb. Mert ok az akadt bőven, ami leküldte a pincébe vagy a borházba. Hadviselő nemzet lévén mindig volt egy-egy vesztett vagy nyert csatája, amire lehetett inni. A virtus azonban nem csak a kardforgatásban nyilvánult meg, de szerelmetes dolgaiban is, amelyek miatt aztán megint csak innia kellett a magyarnak.
Szent Mihály-napi szüretkezdés
Szent Mihály főangyalt a mennyei seregek fejedelmeként tisztelték, aki az egyház oltalmazója, pártfogója is egyben. Ám nem csak a szüret kezdetét jelezte ez a nap. A magyar gazdák szeptember 29-ét a gazdasági év fordulópontjaként tartották számon, ugyanis az állattartók a Szent György-napkor kiterelt jószágaikat ilyenkor hajtották vissza a legelőkről. A pásztorok elszámoltatásának, szegődtetésének időpontja is ez volt. A Hortobágy környéki juhászokat Mihály-naptól Mihály-napig fogadták fel, így ez a nap volt számukra a legnagyobb ünnep. Mulatságokat, bálokat is rendeztek ilyenkor. A cselédfogadás ideje is Szent Mihály-nap volt.
A szüretet Simon Júdás napjáig, azaz október 28-ig illett befejezni. Igen ám, de nem eshetett az meg óbor nélkül, így amelyik gazdának nem volt újtól újig ebből a bacchusi áldásból, hát nem is volt az szőlősgazdának való. Így aztán igyekezett is minden bortermelő félretenni annyit a hegy levéből, hogy szüretkor ne érhesse szó a ház elejét.
Reggel, amikor a szekerekre felkerültek a kádak és egyéb szüreti kellékek, na meg az elemózsiás batyuban a kisüsti szilvórium meg az óboros demizson, akkor már megnyugodhatott az ember. Estére hazakerül a jó télire való „gazdamelegítő”. De mielőtt még beálltak volna a szüretelők a sorba, meg kellett azt a termést becsülni. És mire kiürült az üveg, már kétszer annyit jósoltak a saccolók, mint amennyi valójában a tőkéken termett. Ettől, na meg a jó törkölypálinkától a gazda szeme is fényesedni kezdett, és nem sajnálta a „becsüsöktől” a kalap alá valót.
Kálmán bácsi és a puttony
Születtek derűvel teli történetek is az érmelléki szőlős dombokon, amelyek évtizedekig fennmaradtak az emberek emlékezetében. Míg téli estéken fogyott a sűrű, szinte tintaszerű jó otelló bor, elő-elő kerültek ezek vidám, férfiembereket nevettető, asszonynépet csiklandozó adomák.
Történt a múlt század derekán, hogy a mihályfalvi Deríki-kertben, amely az Érsemjén felé vezető úton van, Szabó Kálmán bácsi éppen a komájának segített a szüretben. A jó piros delavari fürtöket gyűjtötte a puttonyba a sorok között szüretelő asszonyoktól, ahol kicsit kiélhette kései férfias csintalankodásait is – bár már túl volt a hetvenedik évén. Eme ártatlan, fehérnép elleni „merénylet” kimerült annyiban, hogy néha meg-meglegyintette az asszonyok farát, amitől azok nevetve és viccelődve egy-egy „jobb tanácsot” adtak Kálmán bácsinak a legyeskedést illetően. Igen ám, de addigra a jó szilvórium meg az óbor többször is körbe járt a kelleténél. A szomszéd szőlőskertben szüretelők hatalmas kádja pedig szintén a sorok végén állt egy ugyanolyan lapos szekér tetején. Így Kálmán bácsi térültében-fordultában, egyéb foglalatosságában és buzgalmában, hol az egyik, hol a másik gazda kádjába borogatta a puttonyt, mivelhogy minden kád egyforma a maga nemében.
A két gazda meg verhette utólag a kalapját a földhöz bosszúságában, mire kiválogatta ki-ki a maga szőlejét. Szerencsére az egyik piros delavárit, a másik elvirát és otellót szüretelt, így nem lett komolyabb affér a dologból.
Kálmán bácsiról azonban a jégeső sem mosta le az esetet. A nyelves asszonyféle meg nem is a „szíverősítőnek” tudta be a dolgot, hanem a „formás faruk állásának” – nagy közderültségre. Így aztán még élete párja is pörölt vele egész álló nap. Estére aztán a jó gulyáslevesnél meg a „tekerintett” fánknál napirendre tértek a dolog felett, annál is inkább, mivel elkezdődött a szőlődarálás meg a préselés ideje, amire megint csak körbejárt az óboros kancsó. Addig-addig tette ezt a míves üvegű alkalmatosság, míg az atyafiakat ott nem érte az éjfél. Erre az eshetőségre pedig ott volt a jó langyos pince, amely lassacskán megtelt jószomszédokkal, cimborákkal, nótával. A hegy leve pedig csak csordogált a présből szép lassan, letisztult aranyló színében.
Az érmelléki borok becsületéről
Borbély Gábor, a nemrég elhunyt érmelléki születésű helytörténész írja egyik munkájában, hogy a vallási tilalom ellenére a törökök is boldogan éltek a bihardiószegi hegy levével. Tény hogy az érmelléki szőlőkultúra kezdetei jóval a török világ előtti időkre nyúlnak vissza. Nagykágyáról 1414-ből, Kiskerekiből 1461-ből már vannak adatok a szőlőtermesztésre vonatkozóan. 1570-ben Asszonyvására, Érolaszi, Kiskereki határában negyvenöt szőlősgazdának huszonnégy hold szőlőjét tartották számon. 1599-ben Kiskágyán tizenhat, Nagykágyán tizenegy, Székelyhídon harmincnégy gazda fizetett bordézsmát. Bihardiószegen az 1800-as években állami királyi vincellériskola működött. A Zichy-uradalom boraiból még a kínai császár asztalára is jutott – bár ezt a székelyhídiak is bizton állítják a maguk bakator levéről. Az érmihályfalvi és az érkörtvélyesi borokat pedig mind felvásárolták a debreceni piacok, olyan jó hírük volt.
Hogyne lettek volna híres szüretek ezen a vidéken, amikor ilyen jól meg lett alapozva eme mennyei nedűk hitele. A szőlészettel foglalkozó települések reneszánszát élő borversenyei mára a határokon túl is elhíresültek. Régi, csaknem 250–300 éves pajta- és pincesorai, borházai csaknem egyedülállóvá teszik a vidéket a Kárpát-medencében. Gazdag bortermelői és szüreti hagyománya arra enged következtetni, hogy mindig is nagy volt az ázsiója Isten eme csodálatos, hamvas fürtű növényének az Érmelléken.
Sütő Éva
(fotó: Szüret a múlt század eleji Székelyhídon)
