Kései levélváltás
A minap levelet kaptam néhai Szabó Zsigmond özvegyétől, Dunapatajról. A dolog szomorú aktualitása, hogy éppen egy éve hunyt el teljesen váratlanul irodalmi vénával megáldott barátom, akivel anno együtt jártunk a középiskolai irodalmi önképzőkörre. Felnőtt korában sem tért ki a nívós és felelősségteljes tollforgatás kihívásai elől, ugyanis a Pataji Hírlap főszerkesztőjeként dolgozott.
A sors úgy hozta, hogy érettségi után jó messze kerültünk egymástól, és az egzisztenciateremtés, valamint a családalapítás lázas éveiben megszakadt közöttünk mindenféle kommunikáció. Érett korba érve aztán hírt kaptunk egymásról, és az internet segítségével fel is vettük a kapcsolatot. A címét megszerezve levelet írtam neki elektronikus postán, aminek nagyon megörült, amint az utólag kiderült, a válasz azonban késett rá. Nem tudtam mire vélni a dolgot, aztán éppen egy éve jött a megrázó hír, hogy Zsiga tragikus hirtelenséggel eltávozott az élők sorából.
Felesége nemrég talált rá barátom internetes postafiókjában arra a levéltöredékre, amelyet Zsiga nekem írt, de soha nem fejezett be, ergo, el sem küldte. Most, halálának évfordulóján megkaptam a csonka levelet… Nem másolom le ide, mert személyes dolgainkról szól, elsősorban abbéli öröméről, hogy újra egymásra találtunk. Valószínűleg még sok mondanivalója lett volna, és mindenről be szeretett volna számolni, ami az elmúlt négy évtizedben történt vele. Azt is tervezte, hogy majd meglátogat mihályfalvi otthonomban. Sajnos, mindkét tervét meghiúsította korai halála.
Természetesen megköszöntem az özvegyének a felém tett gesztust, és válaszoltam az elküldött levéltöredékre. Sajnos, már csak a családja olvashatja. Megkaptam továbbá Zsiga utolsó újságcikkének reprodukcióját, és azt a nekrológot, amelyet szerkesztőtársai írtak halálának első évfordulójára. Az ott leírtakhoz csatlakozva emlékszem most én is kedves barátomra. Isten veled, Zsiga! Legyen csendes a pihenésed!
Szilágyi Ferenc Hubart
Egy pataji humanista emlékére
(1954-2015)
2015 novemberében ért a váratlan hír: elhunyt Szabó Zsigmond. Döbbenettel álltunk halála fölött, annak hirtelensége mellbevágó volt. Hiszen sokan még olyan vidáman és derűvel beszélgettünk vele pár nappal előtte. Mert a sors minden megpróbáltatása ellenére derűvel tudott nézni az életre és ezt a pozitív gondolkodást árasztotta magából. Családja, mély hite és elkötelezett református vallásossága adott neki annyi erőt, hogy széles mosollyal és humorral tudott az emberekhez fordulni. Szülőhelye a partiumi Érmihályfalva, de talán egész Erdélyt szülőföldjének tartotta. A sors az alföldi Dunapatajra hozta, Dunapataj pedig rövid idő alatt befogadta. Zsiga patajinak is tartotta magát! Kereste, kutatta és tudta, hogy Patajon mitől lesz valaki patajivá. Szomorú, de méltó megnyilvánulása volt patajiságának, amikor fiainak: Tamásnak és Péternek erdélyi motívumokkal díszített dunapataji fejfát állíttatott a pataji református temetőben – hiszen ők is patajivá lettek.
Közéleti tevékenységében, újságos munkájában többször szorgalmazta a dunapataji fejfa megjelenítését, e régi síremlék újra „divatba” hozását. Olvasottsága kiemelkedő volt. Jártas volt a mai magyar és régi irodalomban is. Művészeti érzékenységét jellemzi, hogy egy időben hegedűtudását a tanításban is kamatoztathatta. Zenei tehetségét és kultúráját Mátyás fia örökölte és viszi tovább sikeresen.
Legfőbb közéleti munkássága a Pataji Hírlap főszerkesztősége volt. 1993-tól vett részt az újság munkájában, 1994 januártól felelős szerkesztője az újságnak. 1998-ig a Pataji Hírlap lelke volt és az újság színvonalának mércéjét nagyon magasra tette. 2008-2009-től szerkesztőként új erővel, a korábbi jelentős tapasztalata birtokában segítette a lapot. Írásaiban a hétköznapi hősöket, pataji és Patajhoz köthető érdekességeket jelenített meg, érzékenyen, az ember oldaláról megközelítve, választékos irodalmi stílusban. Nem feledhetők rövid, pár mondatba sűrített, nem bántó, de kritikai szemmel készült írásai.
A pataji református egyházközségnek több mint húsz éven keresztül, haláláig presbitere volt. Egy időben fiaival együtt szerkesztette a dunapataji református egyházközség újságját, az Eklézsia nevű kis kiadványt, ami a maga nemében egyedülálló újság volt. Református hite és elköteleződése megingathatatlan volt. Ugyanígy megingathatatlan volt a nemzeti és keresztény gondolkodása is, ami alapjaiban meghatározta életét.
Az utána maradt csend, az üres sorok fájóvá teszik elvesztését, de emléke, a közös beszélgetések, az újság szerkesztésének órái, a közügyekről való diskurzusok élénken megmaradnak mindenkiben, aki találkozott vele. Közvetlensége, emberszeretete és segítőkészsége mindenki előtt ismert volt. Patajra érkezése után számos igaz barátot szerzett itt és a környéken. Hiánya családja körében a legfájdalmasabb, de Dunapataj is végérvényesen elvesztett egy igazi emberbarátot, egy pataji humanistát.
Nyugodj békében, Zsiga!
