Régi érmelléki mikulások
A felnőttek is nyugodtan bevallhatják, egy kicsit még mindig hisznek a Mikulásban. Így december elején nincs olyan éltes korú ember, akinek ne dobbanna meg a szíve, ha arra gondol, Mikulás-este van. Idős nagymamák, nagyapák, ha nem restellnék, a kiszolgált öreg lábbelit, mamuszt is kitennék az ablakba. Hisz a második gyermekkorral visszatér a Mikulásban vetett hit is.
Hogyne hinné akkor ma is az a sok tágra nyílt szemű kisgyerek, hogy a jóságos öreg Mikulás ezen az estén érdemek szerint osztogatja puttonyából azt a sok finomságot és játékot. Hogyne hinnék, hogy kinyílnak az ablakok, megtelnek a kiscsizmák, kiscipők sőt, az óvodákba is ellátogat, ha éppen arra van az útja. Az Érmelléken sosem járt szánkón, nem húzták rénszarvasok, csak hatalmas öreg csizmái kopogtak a decemberi fagyos járdán, amikor még nem borította hókucsma a kisfalvak házait, kéményeit. A siserehad nagy megelégedésére a Krampusz sem járt a nyomában, nem is igen ismerték errefelé sem a gyermekek, sem a szülők. A virgácsot a Mikulás hozta, azt is csak akkor, ha netán fülébe jutott egy-egy „pletyka” miszerint Janika nem a legszófogadóbb gyermekfajtához tartozik. A múlt század derekán is sok ilyen „eleven” kisfiú, kisleány várta szívszorongva a Mikulást, mert hátha számom kéretnek a „viselt dolgok”. Bár akkoriban tán még a Mikulások is elnézőbbek és jóságosabbak voltak, mint manapság. A virgácsok is csak úgy mutatóban kerültek elő a zsákjából, puttonyából.
„Nem rossz az a gyermek, csak eleven”
Az Érmelléken általában már délután elindult a várva várt jó öreg puttonyos és hol a semjéni, hol a tarcsai, hol meg éppen a körtvélyesi úton látta valaki Mihályfalva felé közeledni. A merészebb kisfiúk egész felderítő hálózatot építettek ki, hogy megpillanthassák hatalmas szakállát, zsákját, puttonyát és főleg azok tartalmát. A Kis utcán népes gyermeksereg várta az estét. Elterjedt a híre, hogy a Gencsi-kertben (városrész) már járt és kisrepülőket, dominókat, Fekete Péter kártyacsomagokat, versenyautókat, de még kisvonatokat is osztogatott azoknak, akik jók voltak. Az ötéves Janika, aki a Kis utcán a legbátrabbak közül való volt, tudni vélte, hogy még pettyes labdákat is kaptak az arra érdemesek. Kérdezgette is serényen az édesanyját, vajon van-e rá valami halvány reménysugár, hogy neki is jut azokból a labdákból, de Marika néninek fenntartásai voltak Janikának valami friss csíntevései miatt, amit aztán a nagyapa egy kézlegyintéssel elbagatellizált, hogy „nem rossz az a gyermek, csak eleven”.
A pettyes labda
Már alkonyodott, amikor a Bíró lányok cipőibe belekerültek a nápolyi szeletek, a celofánba csomagolt törökméz, rahát (török eredetű édességek), narancs. Legnagyobb örömükre azonban egy-egy néger hajas baba szolgált, olyan kabalaféle, amelyet a lányok mindenhová magukkal vihettek. Na, akkor már közel jár, ha Bíróék már volt – mondogatták a kisfiúk és a deszkakerítés résein kémlelték az utat, míg az anyukák, nagymamák be nem parancsolták őket, nehogy megfázzanak. Nagyapa néha ki-kiment fáért, hogy szelídítsék a decemberi hideget. Éppen egy ilyen alkalommal zörgette meg valaki az ablakot, amitől aztán majd kiugrott a Janika szíve, és csodák csodája, amikor anyuka kinyitotta, ott állt egy hatalmas bundás, kucsmás, fehér szakállú bácsi. Janikát kereste, aki váltig bizonygatta, hogy ott van az ablakban a kisbakancs, ő inkább maradna a nagymama ölében. A Mikulás pedig szelíd megértéssel bele is egyezett és csak rakosgatta az ablakpárkányra a sok pazarságot, ami már nem fért el a kis lábbeliben.
Egy szép színes fakerekű kismozdony is ott kandikált kifelé az alma és a narancs mögül, és csodák csodája, a rég óhajtott kék pettyes labda is előkerült, amire aztán Janika is sűrűn fogadkozni kezdett a jövőbeni magaviseletét illetően. Elválik – mondta a szelíd szemű Mikulás. Most pedig Gallydos Andrishoz megyek a tarcsai útra. Úgy tudom, jó cimborák vagytok. Ugye, a Duszkó néni mákját nem ti tördeltétek le a kertben? Na lám! A hír gyorsan jár – kacsintott a Mikulás és hátára vette temérdek puttonyát, amelyből egy kerek szemű barna maci köszönt vissza a megszeppent Janikára.
Még jó, hogy a Pethe Pista bácsi szénakazláról nem szerzett tudomást, amelyet Lórival szórtunk szét – pislogott nagyokat és berámolta a sok kincset az ablakból.
Hová lettek?
Manapság a Mikulások már repülő rénszarvasokon járnak, és Coca-colát meg egyéb 21. századi konzumterméket visznek zsákjaikban. Színes villanyégő-hálókon akár az erkélyekre is felmásznak, mindezt a kommersz kedvéért. Nincs már a puttonyban halva (szezámmagból, cukorból, mézből és növényi olajból készült indiai édesség), tejkaramella, színes szemű „tojáscukorka”, Zizi, amit az Érmelléken csak pattucukornak ismertek, mivelhogy hasonlított a pattogatott kukoricára.
Nincs már könnyű finom habcsók, üvegcukor, Eugenia, trombita, mackó, hajasbaba, bohóc. Elmaradt a törökméz, a rahát, de van helyettük mindenféle drága csokoládé, déligyümölcs és az elektronikus játékok minden fajtája, amelyeket még maga a Mikulás sem ismer. A kiscipők izgalmas tisztogatása, fényesítgetése is idejét múlta. Helyüket lassan átveszik az amerikai piros harisnyák. A reklámok tömkelege és a hatalmas árukínálat szétfoszlatta az ünnep varázsát.
A Mikulás-nap is konzumünneppé degradálódott, mint a karácsony vagy a húsvét. Az Érmellékről a valódi csodákat elvitte a puttonyos Mikulás.
Sütő Éva
