Jön a Jávor! – kis színpadi szeánsz
1942. február havának utolsó napjaiban, mint a szélvész vágtatott át a pletyka nagyváradi színházimádó körökben. Jön a Jávor, terjedt futótűzként a kiszivárgott hír. Valóban, egyik nap megjelent a Nagyvárad hírrovatában, miszerint Jávor Pál, Magyarország férfisztárja fellép a Szigligeti színpadán. Németh Antal, a budapesti Nemzeti rendezője a Peer Gyntben rendezi Jávort és a Putnik Bálint által vezetett társulatot. Másnap aztán a cáfolat is napvilágot látott, miszerint a rendezőnek Frankfurtba kell utaznia, épp a vendégszereplés idején, így az Ibsen darab helyett Jávor Pál Móricz Zsigmond vígjátékában, a Nem élhetek muzsikaszó nélkülben lép fel Váradon.
Azért az ígéret áll, miszerint legközelebb a kiváló pesti színész újra lerándul Váradra és akkor tényleg a Peer Gyntben láthatja a város közönsége. Hogy ez megtörtént-e vagy sem, azt majd egy újabb korabeli “lapszemlében” derítjük ki.
A váradi asszonyok és lányok mindenesetre szívrepesve várták a sármos színésszel való találkozást, ha csak a színház nézőteréről, karzatáról, netán a pótszékről is. Jávor Pált megrohamozta a váradi rajongók serege, írta a Nagyvárad február 24-én megjelent lapszáma. Nagyvárad lányszobáiban, zajos varrodáiban, kalaposüzleteiben halk sóhajok vibráltak. Itt a Jávor, itt van Dankó Pista, itt a Pali!
A Halálos tavasz és sok más nagysikerű film sztárja pedig ott ült, fekete napszemüveggel a Japportban, a színtársulat vezetőjével és reggelizett. Vagyis csak reggelizett volna. Az autogramkérők gyűrűjéből azonban nincs menekvés. A fehér kötényes kiszolgálólányoknak is minduntalan arra akad dolguk. Csöröghet a többi vendég, ki diszkréten, ki erőteljesebben. Kinek van most ideje rájuk, hisz itt a Jávor. Hatalmas a tömeg az óriási ablaktáblák előtt is. Minden korú és rangú leány, asszony, bakfis szorong az ablakok előtt, hogy bár egy pillantást vessen az ideálra. Népes közönség kíséri a színház oldalbejáratához. A színpadon már várják a kísérők, vagyis a cigánybanda. A próba megkezdődik. A művész jelenéséig az újságíró is sorra került néhány kérdés erejéig. Idézzük fel az interjú néhány mondatát…
– Először jár Váradon?
– Igen, de mindig vágytam ide. Sokszor nekiindultam, de tudja, a sok munka, filmezés mindig visszatartott. Végre most, Putnik Bálint hívására és azért, hogy megismerjem e kedves város melegszívű közönségét, lejöttem. Őszintén mondom, szinte zavarba hoz ez a lelkes fogadtatás. Mondom, boldogan és örömmel jöttem, higgye el, sokszor megálmodtam a hazatért Váradot.
Két kislány szökött be a kulisszák mögé és Jávor nevetve ad autogramot nekik, miután elárulják, hogy kiszöktek a varrodából az aláírásért.
Aztán odaszól a riporternek:
– Ne haragudjon, barátom, de “Nem élhetek muzsikaszó nélkül” – és a következő pillanatban már ott ropja a csárdást a színpad közepén.
A másnapi Nagyvárad is bőven foglalkozik a sztár váradi fellépésével. “Megakadt a forgalom, olyan tömeg kísérte Jávor Pált a váradi utcán.” “Olyan zsúfolt volt két ízben is a színház, hogy húsz pengőt ajánlottak egy földszinti jegyért.” A riporter színesen ecseteli az előadások előtti jeleneteket, amik a színház előcsarnokában játszódtak le, a jegy nélkül maradtak és jegyeiket tízszeres feláron kínáló jegyüzérek között. A jegyek ezen az áron is gazdát cseréltek, nyugtatja meg olvasóit a cikkíró. Az előadásról is áradozva ír és megemlíti azt a tényt, miszerint Jávor minden jelenését percekig, állva tapsolta meg a lelkes váradi közönség. “Látni kellett azt a tömeget, amely tegnap délután megbénította a Bémer téren a villamos forgalmát is. Rendőri készültség vonult ki, hogy eloszlassa a kíváncsiakat a borbélyüzlet elől, ahol a Jávor beretválkozott.” Ez volt a borbélyüzlet körül, ez a Japportnál és bárhol, ahol a színész megfordult a nap folyamán. Ez volt este a kiskapunál, ahol már állandó rendőri ügyeletes állt, hogy biztosítsa a művész zavartalan közlekedését. Az öltözőben egyik váradi színészkollégája meg is jegyezte:
– Hja, öregem, a népszerűség ára…
Idézzük fel most Jávor szavait, amiket a kollégának mondott és az később elmondta az újságíróknak:
– Higgyétek el, én már sokat hallottam erről a drága, vendégszerető városról, de most csordultig megtelt vele a lelkem. Egészen más emberfajta él itt, mint bárhol, ahol eddig megfordultam. Más a szellemiségük, a szívük, a lelkük. Pedig egyszerűen “csak” váradiak. De ez úgy látszik, többet fejez ki mindennél.
Hatalmas siker volt mindkét előadás. A közönségnek, az igazgatónak és a pénztárnak is. Ezer pengő és a költségek, ez volt Jávor tiszteletdíja, de az, amit a városnak és a közönségnek nyújtott a délutáni és esti előadáson, az megfizethetetlen volt. Akiknek nem sikerült a két előadásra bejutniuk, annak az ígéret lett a vigasz, hogy újra el fog jönni, mert a szíve visszahúzza. Úgy látszik, bőven ivott a Körös vizéből… (A Nagyvárad korabeli lapszámai nyomán.)
Farkas László, Nagyvárad
