Itt a farsang!
Vigasságok és bolondozások ideje
Farsang időszakát éljük. A városi ember ebből már szinte semmit sem tapasztal, sőt a falusiak is alig emlékeznek már a hajdani bolondériákra. Manapság csak átszáguldunk az évszakokon anélkül, hogy látnánk, észrevennénk a lehetőségeket a szórakozásra, a lazításra. Ez a mai világban már luxuscikknek számít, nem úgy, mint alig fél évszázaddal ezelőtt, amikor, ha nem volt alkalom vigadni, hát teremtettek. Hátha még volt!
Az Érmelléken mindig szerették megadni a módját a vigadalmaknak, ez onnan is eredt, hogy évszázadokig elszigetelt lápos, mocsaras tájegység volt. Nem mentek ritkaság számba olyan időszakok, amikor egyes településekről hónapokig is alig lehetett kievickélni, főleg a nagyobb esőzések vagy olvadások idején. Ilyenkor a közösségek megtalálták a módját, hogy üssék el az időt. Nem volt hiány szórakozásból, bolondozásból. A lápvidék lakói, más tájegységekhez hasonlóan, nem szűkölködtek ötletekben farsang idején sem. Az volt még a vigadalom! Hisz nem egy-két napig tartott, mint más ünnep, hanem akár két hónapig is. És mennyi minden belefért egy ilyen időszakba! Disznótorok, bálok, névesték, mind-mind megannyi alkalom kirúgni a hámból.
Sokféle fánkot sütöttek akkoriban, meg csörögét is
Érmihályfalván, valamikor az ötvenes évek végén alig jegyezte fel a tisztelendő úr a bejárati ajtók fölé a Gáspár-Menyhért-Boldizsár jelét, a fiataloknak máris mulatni támadt kedvük. Ezek a családok többségben földművesek voltak, nyáron sokat kellett dolgozni ahhoz, hogy télen a meleg konyhából nézhesse az ember a hóesést.
Bacsó Annus néni mesélte, hogy a fiatalokat farsangi időszakban nem is igen lehetett kapacitálni semmire a ház körül, mert csak a mulatozáson járt a fejük. De még nekünk idősebbeknek is – tette hozzá megadóan – hisz mit is tehettünk volna a hosszú téli estéken, minthogy elkísértük a lányokat a bálba. Mert nehogy azt higgye már valaki, hogy a farsang csak egy bálból állt! Szerveztek itt majd minden két hétbe valamit. Muzsikusok akadtak bőven, az iparos otthon is arra szolgált, de más helyeken is hamar kész volt a hangulat egy-egy jó táncos alkalomra. Mi idősebbek nem táncolni jártunk, inkább a fiatalokban gyönyörködtünk. Na meg a lányokat gardíroztuk, mert ugye az úgy illett. A fiatalember sem kísérhette haza a lányt, csak anyai felügyelet mellett. Nem mindig örültek ennek akkor sem, de hát ez volt az illem. Voltak alkalmak, amikor nem báloztak, hanem a tisztaszobában gyűltek össze. Ezt megelőzően farsangi fánkot is sütöttek minden háznál. Enélkül nem is volt farsang a farsang. Sokféle fánkot sütöttek akkoriban, meg csörögét is. Miután ez megvolt, a fiúk elhívták Gyuláékat muzsikálni. Előkerült a kancsókban a jó homoki bor is a ropogós fánk és a csöröge mellé. Ilyenkor akár hajnalig is mulattak. Néha disznótorok is voltak még februárban, na akkor maskarások is jöttek a jó toroskáposzta meg a sült kolbász illatára. Akkor aztán adni kellett nekik, mert ha nem, tréfából még a fél disznót is elvitték. Híres farsangi névnap volt a Bálint nap.
Nem jut idő az életre
Sok férfiembert hívtak Bálintnak az én időmben – meséli Annus néni. Manapság alig keresztelnek fiúgyermeket erre a névre. Én szinte ki sem tudom már mondani a mai neveket. Már vagy ötven év is eltelt azóta, hogy a Hajnal utcára meg a Kis utcára jártunk Bálint napot ülni. A mai fiatalok sosem fogják tudni milyen az, amikor gondok nélkül le tudtunk ballagni kétutcányit is a komához, sógorhoz egy kis boros-fánkos névestére. És nem azért, mintha nem hiányzott volna semmi, mintha mindenünk meg lett volna, dehogy. Más világ volt. Annak örültünk, ami volt és nem idegeskedtünk azért, ami nincs. Ma ennek fordítottját élik az emberek. Én már nem is szeretnék fiatal lenni mostanság… Édesapám, Kerepesi Gyuri bácsi, mindig azt mondogatta nekünk, gyermekeinek, hogy mindent csak módjával. A szerzést is. Mert nem jut idő az életre. Az öreg a harmincas években néhány hold földecskével, meg egy darab szőlővel beérte, de farsangkor minden hétvégén a kancsó bor és a nagy zománcos tálnyi ropogós fánk ott illatozott a fehér asztalon. És pipafüst mellől nézte az ablakon, hogy hull a hó. Ez hamvazó szerdáig tartott, mert ezután szigorúan betartották a böjti időszakot. Az is kötelező volt, mint a mulatás – mosolyodott kendője csücskébe Annus néni.
Néha még a „kísértő” is megtestesült
A hamvazó szerda előtti néhány napot nevezték a farsangfarkának. Ezen az utolsó hétvégén meg kellett enni a kocsonyát is mindet, mert utána már nem volt szabad és könnyen ránk romolhatott. Nagyböjt idején még a zsíros ételek edényeit is félre kellett tenni a kamrában. Édesanyánk nagyon szigorú katolikus elvek alapján nevelt bennünket – tette még hozzá a történethez Bacsó néni.
A farsangot az egyház sokáig elítélte, a középkorban például az ördög időszakának nevezték, gátlástalanság, torkoskodás, szemérmetlen dolgokra való csábítás, egyszóval minden ördögi miskuláció belefért. Az 1700-as évek végén, amikor magyar földön is meghonosodtak a híres bálok, és a királyi udvarokban is szabad utat engedtek az effajta vigasságoknak, az egyház is megenyhülni látszott e „féktelenségek” iránt. Divatba jöttek Európa-szerte a híres maszkabálok, melyeket a mai napig is megtartanak ebben az időszakban.
Vidéken is megtartották a farsangi álarcos bálokat, melyekben általában a legszebb álarcokat díjazták, de a legérdekesebbeket is, úgy hogy néha még a „kísértő” is megtestesült valamelyik maskarában és nála volt az Oláhék vasvillája is.
Manapság nem is tudják felfogni, hogy így is lehetett élni
A múlt század közepe táján Nánási Piroska néni is volt álarcos bál szépe, megkapta a legszebb virágáruslánynak kijáró díjat is egy hajdani emlékezetes bálon. Sajnálatára fénykép nem készült róla, mert azokban az időkben a fényképezkedés ritkaság számba ment, így nem lett megörökítve a pillanat, csak az emlékezetében.
Olyanok is voltak – meséli Kovács néni a Nagy Derikről –, akik valamelyik nemzet népviseletében nyertek díjat. Volt, aki töröknek öltözött, olyan is, aki sváb leánynak, de a bálban mindenkinek szabad bejárata volt álarccal, vagy álarc nélkül is. Voltak olyan maskarák, akiket nem is lehetett felismerni. Na, azok is kaptak valamilyen díjat. A vigasságnak se vége, se hossza nem volt ebben az időszakban. Manapság nem is tudják felfogni az emberek, hogy így is lehetett élni. Mindegy volt, iparos ember, földműves, olyan szépen elszórakoztak, nem kellett tartani egymástól sohasem. Legfeljebb a legények néha egy-egy leány miatt akaszkodtak össze, de az is nagy szó volt, hetekig közszájon forgott az eset. Sajnálom néha a fiatalokat – mondja Kovács néni. Nem maradnak emlékeik. Min fognak mélázni így öreg fejjel egy-egy hosszú téli estén?
Sütő Éva
