A fény napja
Urunk bemutatásának napját, azaz Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepét (február 2.) 495-ben Gelasius pápa vezette be. A nyugati liturgiában Szűz Mária tisztulásának, és a fénynek ünnepe lett. A görög keresztény világ a találkozás ünnepének nevezi, mert ekkor találkozott Krisztus az emberiséggel Simeon és Anna prófétaasszony személyében. A római katolikus vallás gyakorlásában azért szentelik meg az emberi életet jelképező gyertyákat, hogy az isteni fény kiáradjon és eltöltsön mindenkit a Világ Világossága által. József és Mária ez alkalommal mutatta be áldozatként a két galambfiókát. Ekkor szentelték az Úrnak az elsőszülött fiúkat. Jézus bemutatása a jeruzsálemi templomban, előírt vallásos szokás volt. A Kivonulás könyve előírja az elsőszülött bemutatását és megváltását a templomban.
Gyökerek
Az ókori Rómában tavaszkezdő nap volt, amelyen fáklyás engesztelő körmenetet tartottak. A pogány rómaiak körbejárták a város bálványszobrait. A keresztényeknél ennek megfelelője a gyertyás körmenet. A szentmise a gyertyák megszentelésével kezdődik, majd körmenettel ér véget. A szentelt gyertya egyike a legrégibb szentelményeknek. A krónikák szerint a magyar középkorban ezen a napon először a tüzet áldották meg, majd ennél a szentelt tűznél gyújtották meg azután a gyertyákat. Ezeknek rosszat távoltartó, bajt elűző erőt tulajdonítottak. A szentelt gyertya egyébként már az ókeresztény korban Krisztus jelképe volt: magát fölemészti, hogy másoknak szolgálhasson.
Hiedelmek
A szentelt gyertyának fontos szerepe volt az érmelléki néphitben is. Általában a szentképek alá helyezték a falra, vagy a „komódfiában” őrizték. Ezzel a gyertyával világítottak ha „nagyidő” jött, mennydörgött, villámlott, hogy elűzzék a vihart. Szentelt gyertyát adtak a haldokló kezébe, hogy megszabaduljon a gonosz lélek hatalmától, de ezt gyújtottak a súlyos beteg ember ágya mellett is. A hiedelem szerint, ha ezen a napon a templomba is besüt a nap, s a miséző pap meglátja az árnyékát az oltárnál, a tél hosszú lesz. A népi jóslat azt mondja: „Ha fénylik gyertyaszentelő, a szűrödet vedd elő!” Vagy ami inkább az Érmellékre jellemző: „Ha fénylik gyertyaszentelő, az íziket vedd elő!”
Hárászkendő és fehér gyertya
A múlt század derekán, de sok helyütt még ma is a szentelt víz, a barka, a búza, vagy a gyertya minden érmelléki katolikus családnál elengedhetetlen szentelménynek (sacramentalia) számított. Február második napján útra keltek a nagymamák a fekete húzott derekú posztókabátjaikban, meleg hárászkendőikben és a szentmisére hívó harang irányába sorakoztak. A becsomagolt fehér gyertyák már el voltak készítve, amelyeket a tisztelendő úr megszentelt. Ezekből maradt a vízkeresztkori házszentelőre is, hisz olyankor minden fehér abrosszal leterített asztalon annak kellett égnie. Régi házak ereszei alatt még ma is találni több tízéves barka kötegeket, amelyeknek a gyertyákhoz hasonlóan az volt a hivatásuk, hogy megvédjék az otthonokat a természeti csapásoktól.
A medve jóslata
Ezen a vidéken az európai barnamedve gyertyaszentelő napjáról több népi hiedelem is ismert. Az egyik azt állítja, hogy ezen a napon a téli álmot alvó medve felébred, kitekint a barlangja bejáratán, hogy megnézze, milyen az idő. Ha süt a nap, enyhe a levegő, akkor visszamegy és folytatja az alvást. Érzi, hogy nincs vége a télnek. Ha viszont téli időt talál, kint marad, mert rövidesen megenyhül az idő. E hiedelem gyökerei Erdélyhez fűződnek, de sokak szerint a szálak Jókai Mórhoz, a nagy regényíróhoz vezetnek, aki Az új földesúr című regényben február második napján az odújából előbúvó medvére „bízta” a tél kimenetelét, illetve a tavasz sorsát.
A pacsirta éneke
Kevésbé ismert tény, hogy a gyertyaszentelő napjához fűződő medvejóslat eredetileg Pál napjához kapcsolódott (január 25.). Ha Pál-forduláskor a medve kijön téli menedékéből – állították már a múlt század közepén is – és meglátja az árnyékát, még visszasomfordál, mert annyi fagyos nap lesz még tavaszig, mint amennyi eltelt az esztendőből. A régi öregek Pál-forduláskor így fohászkodtak: inkább farkasordító hideg legyen, mint enyhe január végi nap, mert akkor, a tapasztalatok szerint, akár meg is számlálhatták a kivénhedt tél utolsó napjait. A népi jövendölés szerint legalább ennyire fontos szerep jutott a pacsirtának is. Ha ezen a napon énekel a pacsirta, utána még sokáig fog hallgatni. Valóban megesett már az Érmelléken – az idős emberek közül még ma is emlékeznek rá –, hogy március derekán, Sándor, József és Benedek napján majdnem az ereszig ért a tavaszi hó, mert Pál-napkor megszólalt Móricz Zsigmond „égi madara”.
Sütő Éva
(Érmellék, szerelmem 2013)
(Fotó: a székelyhídi plébániatemplom, amint fény hull a miséző asztalra)
