Gondolatok a Hármasoltárnál
Amit az ember érez, már attól a pillanattól kezdve, amikor eldönti, hogy részt vesz a pünkösdi zarándoklaton, azt nem lehet szavakkal leírni, elmondani. Már maga a gondolat leírhatatlan öröm, és ahogy a napok múlnak és közeledik az utazás, egyre nagyobb lesz lelkében a béke, amit még a koszos, cammogó vasúti kocsikon eltöltött majd kilenc óra, a hatalmas tömegben botorkálás a nyereg felé, és a tűző napon álldogálás sem tud elrontani. Hiszen ezért jött, ezt akarta látni, átélni, ezt a soha nem tapasztalt együvé tartozást. Azt, hogy lelkében zengjen az „egy vérből valók vagyunk”, azt, hogy együtt mondja el a Miatyánkot, százezrekkel énekelje a Nemzeti Imát, a Székely Himnuszt, a Vándor fecske hazataláltat.
Még váradi barátjával való találkozás is sorsszerűnek hatott a forgatagban, mintha eleve elrendelt lett volna.
Itt találkozott a lelke a többi magyar lelkével, azokéval, akik, bár más és más gondolatokkal az agyukban, más érzésekkel lelkükben indultak ide, de találkozni és lélekben egyesülni jöttek a Hármasoltár elé. Megmutatva a világnak, hogy egy a nemzet, és bár másnap szomorúan emlékeztek a nemzetcsonkításra, de bíznak abban, hogy a sok ezer ajakról felszálló ima megtalálja a Patrónát és Ő végre, valahára mosolygó arcát fordítja majd erre a kicsi, oltalmára bízott nemzetre.
Farkas László, Csíksomlyó 2017. június 4.
