Falu végén kurta kocsma…
Kocsmák mindig voltak – mondták nagyapáink, amikor életük párja még azt is szidta, aki kitalálta azokat. Főleg olyankor, amikor egyik-másik korhelyebb családfőt a szekérderékban vitte haza a lova. S hogy az ivók igen közkedveltek voltak az Érmelléken, mi sem bizonyítja jobban, hogy se szerük, se számuk nem volt széles e vidéken.
A kocsmákkal még a néprajzkutatók is foglalkoztak. A falu vagy város belterületén levő italkimérőként határozzák meg. Ám még mielőtt valaki is azt gondolhatná, hogy kocsmát bárki fenntarthatott volna, nagyon téved. Kocsmajog kellett ahhoz.
Néprajzi meghatározás szerint nevezték még korcsmának, kocsmaháznak is. Ezek között is létezett ám különbség, ugyanis voltak időszakos és állandó kocsmák. Időszakosak voltak a kántorkocsmák vagy fertálykocsmák, ahol Szent Mihály napjától karácsonyig, illetve újesztendőig mértek bort.
Állandó kocsmák voltak a földesurat egész éven át megillető italmérések. Ilyenek voltak a hidaknál, vámoknál működő ivók, illetve a városi közösségek által fenntartott bormérések. Tekintettel eme „iparág” nagy jövedelmezőségére, az állandó kocsmák nagy részét mindenkor házi kezelésben tartották, ahol fizetett alkalmazott mérte a földesúr vagy a város borát. Az ilyen kocsmát csapnak, csapszéknek, csapháznak nevezték.
Az engedély nélkül csak a kurta kocsmák működtek. Valamennyi ivó fő jellegzetessége a fogadókkal, csárdákkal szemben, hogy semmiféle ételt sőt, még kenyeret sem volt szabad árusítani bennük.
Berendezés és kármentő
Berendezéseikről a korábbi századokból igen kevés adat maradt fenn az utókorra. A 16–17. században a pincék fölé emelt, többnyire egyetlen helyiségből álló szalma- vagy zsindelytetős épületek voltak. Ezeket Erdélyben és az Alföldön korcsmálló pincéknek nevezték. A későbbi századokban nyárára zöld leveles színeket építettek melléjük, így a szabadban folyt a bormérés. A nagyobb városokban a kocsma többnyire a városházán működött – még Debrecenben is –, a többi pedig a jelentősebb forgalmi pontokon, vásártereken, piactereken. A bormérést monopolizáló városok gyakran fogadóval egybeépített ivókat tartottak fenn. A 18. századtól a népességgel egyenes arányban a kocsmák száma is megnövekedett. Az Alföldön volt olyan város, ahol százötven kocsma is üzemelt.
Az ivószoba felszereléséhez tartozott egy hosszú, kecskelábú asztal, hozzávaló támla nélküli lócákkal vagy padokkal, almárium, amelyben az ivóedényeket tartották. A bormérő asztalt lécekből álló rács, a kármentő kerítette el az egyik sarokban. Itt tartották a törékeny holmit, a mérés alatt levő bort, s ha dulakodás támadt a kocsmában, a kocsmáros ide menekült, magára húzva a kármentő ajtaját. Innen nyílt a bejárás a konyhába is. A kocsmákban használt űrmértékek a köböl, akó, pint, meszely, icce voltak.
Kiskereki betyár csárda…
A Székelyhíd felől közelítők talán nem is tudják, hogy az Érmellék egyik leghírhedtebb ivója éppen a kiskereki bekötőúton állt. Az alföldi betyárvilág egyik legendás történetét megörökítő nóta tárgya, hajdanában igen közkedvelt betyármenedék volt. Ez a csárda éppen jó helyen vert tanyát. A pincesorok kifogyhatatlan nedűje, nem utolsó sorban a közeli szőlődombok vonulata, nádak-berkek ága-boga, mindig jól jött a bujdosófélének. A mocsár meg ellátta élelemmel, ha sokáig portyáztak a csendőrök a vidéken. Ám a kereki csárdától egy lóugratásnyira is voltak híres ivók. Székelyhídon, a Létavértes (Magyarország) felé vezető úton is állt egy betyártanya. Idős emberek szerint éppen azon a helyen, ahol az érseléndi bekötőút található. A keresztúti ivók mindig közkedveltek voltak. Még a lókupeceknek is, hisz hamar kereket lehetett oldani, ha a kakastollasok megjelentek a láthatáron.
Székelyhídon a mai állomás utcáján is üzemelt egy híres kocsma, arról még a mai napig is legendákat mesélnek a helybéliek. A másik híres vendégfogadó a városközpontban virágzott, ám azt nem szerette a betyársereg, mert nagyon szem előtt volt. Annál inkább múlatták itt az időt a kalandorok, átutazók, sőt még 1943 novemberében maga Petőfi Sándor is igénybe vette annak vendégszeretetét. A híres fogadó a mai Ady Endre Művelődési Központ helyén állt.
Itt állj meg, ha tudsz!
Érmihályfalván is évszázadokon át „áldották” az asszonyok az ivókat. Volt is belőlük szép számmal. Mivel a kisváros vásártartási joggal rendelkezett, sok áldomást kellett itt inni. Jószágra, termésre, egyéb vásárfiára. Csütörtöki napokon, amikor vége volt a heti vásárnak, az ivók előtt glédában álltak az abroncsozott fakerekű szekerek. Néha mire hazaért, ki-ki a maga falujába, alig maradt a vásárpénzből konyhára való. Ilyenkor került kutyaszorítóba a férfiember, míg töredelmesen be nem vallotta, hogy éppen a „Sárga kancában”, vagy „Zöld kecskében” úszott el a boci ára. Ezt követően még a kocsmáros sem úszta meg a nyelves fehérnép vizitjét.
A Kispipának” meg a Nagypipának is nagy volt ám a látogatottsága Mihályfalván. A Morgóbeli Kovács-kocsma volt a legnépszerűbb, ugyanis ott hurkaestéket is rendeztek hétvégeken. Persze egyik sem ért véget egy kis csetepaté nélkül. Utóbbiak az érmelléki férfiemberek között legtöbbször a szépasszonyok kegyei miatt zajlottak.
Az „adok-kapok” általában a kocsmáros kárára ment, főleg ha nem volt elég előrelátó „kármentő” dolgában.
A második bécsi döntés után a magyarországi Bagamérból, illetve Nyírábrányból is jöttek vásárfiáért Mihályfalvára, vagy átruccantak az Érmellék innenső fertályáról is a túloldalira, egy kis jó üzlet, vásár reményében. A debreceni piac volt a leglátogatottabb, de voltak közelebbiek is. A múlt század közepén sokan meséltek egy „Itt állj meg, ha tudsz!” híres kocsmáról, amely útba esett jövet-menet a debreceni úton, így nagy volt annak az ázsiója az érmelléki vásárosok között is. Annál is inkább, mivel betéréskor még megállt ott az Ér-menti emberfia, szekeres gazda, de kijövetelkor, már igencsak elkelt neki a biztatás, így a vásárosok, na meg az ivócimborák felsegítették a szekérderékba. Ott aztán kipihenhette ivóbeli „fáradalmait”. Jobb esetben estére megállt vele a ló a portája kapujában.
„Fényes” idők
Ki ne emlékezne Mihályfalván a Fényes nevű vendéglőre és annak egykori kerthelyiségére, amelyre évszázados ecetfák borítottak árnyékot. Idős emberek, akik még a múltszázad elején születtek, emlékeznek rá, hogy már akkor is vendégváró rendeltetése volt, amikor megépült. Később vegyeskereskedésként szolgálta a várost. A második világháború idején bombatalálat érte a tetejét, de újrafödémezték és az államosítást követően nemsokára úgy vonult be a helybéliek emlékezetébe, mint a legendás Fényes vendéglő.
A szép történetű „restit” több nemzedék is szívébe zárta. Ha valaki elmegy a mihályfalvi városháza előtt – most ez a rendeltetése – még hallani véli Virág Ödönék muzsikáját az egykori kerthelyiségbeli filagóriából. De ez már egy másik korszak másik története, amelyre még visszatérünk.
Sütő Éva
(Érmellék, szerelmem 2013)
Fotó a főoldalon: kármentő valahol egy alföldi ivóban. A régi mihályfalvi felvételek (a kurta kocsma és gazdája, valamint a Fényes vendéglő) az Érmellék 2009 Fotóklub archívumából valók.
