Borivóknak való – A bakatortól a vincellériskoláig
Szőlőtermesztésre alkalmas klímája révén, az Érmellék mindig remek bortermő vidék volt. Bihardiószegen állami királyi vincellériskola is működött. A Zichy-uradalomból még a kínai császár udvarára is jutott a nedűből – bár ezt a székelyhídiak is állítják a maguk bakator levéről. A nagykágyai vérpezsdítő borokról is legendák szólnak szerte a vidéken.
Bihardiószegen annyi volt a pince, ahány ház volt a faluban. A dombokba mélyesztve ma is hatalmas borházakra, borőrzőkre lehet bukkanni. Itt a 600-800 akós hordók sem mennek ritkaságszámba, egy részükben ma is tárolják még a hegy levét.
A diószegi szőlőhegy hagyománya az 1569–1578 évek időszakára vezethető vissza. 1806 után, mikor a Zichy család átvette a diószegi uradalmat, az ágazat fejlődését nagymértékben és lelkesen támogatta a nagy tapasztalattal rendelkező Zichy Ferenc, aki a helységet Európa szerte híres bortermelő vidékké változtatta. 1860 után a diószegi borok több nemzetközi versenyen is részt vettek és számos díjat nyertek. Zichy Ferenc volt, aki Biharban a hivatásos bortermelés alapjait megteremtette.
Az érmelléki szőlészet központja Diószeg volt, ahol a XVIII. századtól nem csak készítették, de palackozták is a kiváló, díjnyertes bachuszi nedűket. A vidék borászata, sajnos, mára teljesen lehanyatlott. Néhány megszállott diószegi gazda azonban a körülményekkel dacolva fenntartja nemes borszőlőjét, s a ’89-es változások után hagyománnyá vált érmelléki borversenyeken rendre aratják a babérokat.
Adomák, mondák és a szőlő kultúrtörténete
A diószegi „Padalja” dűlő pinceházai agyagos domboldalba rejtve őrzik a bort. A „Tessék” sornak és a Padaljának ma is közszájon forgó története van: „A bor dicsőségesebb idejében a jószomszédok, barátok betessékelték egymást egy-egy pohár borra – innen a Tessék sor elnevezés. A békés atyafiak addig-addig iszogattak, amíg a pad alá nem itták magukat. Így maradt rajta a dűlőn a „Padalja”.
Borbély Gábor a nemrég elhunyt érmelléki születésű helytörténész leírásaiban szerepel, hogy a diószegi szőlőtermesztés történetét idéző mondák alapján az első szőlőtőkéket a váradi basának tulajdonítják. Mint írja, Mohamed messze volt Diószegtől így a tilalom ellenére a törökök éltek is boldogan a hegy levével. Tény hogy az érmelléki szőlőkultúra kezdetei jóval a félhold előtti időkre nyúlnak vissza. Nagykágyáról 1414-ből, Kiskerekiből 1461-ből már vannak adatok a szólótermesztésre vonatkozóan. A XVI. századi dézsmajegyzékek tekintélyes bordézsmáról szólnak, mely nem képzelhető el elterjedt szőlőtermesztés nélkül. 1570-ben Asszonyvására, Érolaszi, Kiskereki határában 45 szőlősgazdának már 24 hold szőlője volt. 1599-ben Kiskágyán 16, Nagykágyán 11, Székelyhídon 34 gazda fizetett bordézsmát.
A „Bor Útja”
Székelyhídon a bortermelésre vonatkozó első feljegyzés a XVI. század végéről származik. A leghíresebb bortermelő Stubenberg gróf volt, aki a kastélyának hatalmas pincéjében palackozta a bort.
A gróf 110 hold szőlőterületet műveltetett. Pincegazdaságában a tokaji aszú után a legkeresettebb borfajtája az 1862-es évjáratú saját termelésű, palackozott bakator bor volt. Borait a kastélypark alatt hét irányban terjedő pincerendszerben tárolta. A mítoszok szerint a Dionüszosz (görög isten, a bor és a mámor megtestesítője) szívéből kinőtt szőlőtőkék megbecsüléseképpen 2008-ban az önkormányzat kiépítette az úgynevezett „Bor Útját”, ahol az utca mindkét oldalán a helyi lakosok számos borpincéje található, közülük néhány 1790-ben épült. Székelyhídon több mint 200 földbe ásott borpince található.
A bor becsülete
A bor története tehát az emberiség története – tartja a mondás, s valóban, a „palackba zárt napfényt” költők százai dicsőítették évszázadokon át. A magyar ember számára pedig különösen fontos volt, hiszen: „életében e világra fordulásától a koporsója rovásáig a bor mindenütt szerepelt. Hadas időkben és békességben, viadal előtt és után, győzelemkor és vereség után, böjtben és mátkázó hétben, menyegzői lakodalmakon és torokon, borszűréskor és takaráskor, a sokadalmakon és vásárokon, az unszolás és a szerződés előtt és után bort ittak és egymást borral becsülték” – írta a jeles történész Takáts Sándor (1860–1932).
Nemegyszer énekelték meg a magyar költők is Balassi Bálinttól elkezdődően Csokonai Vitéz Mihályig, mint vitézi tettekre sarkalló, virtust serkentő, férfiúi búbánatot feledtető isteni adományt. A bor becsületén még soha nem esett csorba.
Sütő Éva
(Érmellék, szerelmem 2013.)
