Szilágyi Ferenc Hubart:
Lengő rostán
Őszi lombon, széldorombon
bágyadt zenész muzsikál,
már a pók is pamuthont fon,
fánk, a puszpáng, borzolt pompon,
kertünkre a bú szitál.
Nyara után epekedve
a fáradt Nap szirma hull.
Bent hervad az ember kedve,
mordul fordul, mint a medve,
míg a világ kint fakul.
Jó asszonyom, drága párom
forró teát önt nekem,
csörömpöl a házi báron,
én meg csupasz szívem tárom,
nem gitáron, könyveken.
Szavaimon elmereng ő,
el is teszi szótlanul,
s őrizgeti míg a lengő
időrostán hangja csengő
aranypénze porba hull.
