Mikulás-váró
Hiába is tagadjuk, felnőtt fejjel is szinte ugyanazokat az érzéseket éljük meg, mint gyermekkorban, ha így december elején város- vagy faluszerte kitör a Mikulás-láz.
Nincs is tán olyan ember, akinek ne lenne a fehér szakállas jóságos, püspöki utódról valamilyen lélekmelengető szép emléke vagy története, amin elmélázhat, amikor innen-onnan felhangzik a csengőszó, vagy felbukkan egy-egy fehér bojtos piros sapka.
Míg a gyermekkori Mikulás-várás rituáléjába beletartozott a kiscipők, kiscsizmák fényesre vikszolása, addig felnőttkorban, az év utolsó havában legfeljebb csak a lélek megtisztogatását szokás elvégezni, amelyre az első adventi vasárnapon kerül sor. Majd kicsit elcsendesedve, kicsit hátunk mögött hagyva a lestrapált világ zaját, számot vetünk a régi és mai dolgainkkal, történésekkel, hogy ez által holnap is lavírozni tudjunk a mindennapok nyűgjeinek keresztje alatt, mert nyilvánvaló, hogy a felnőtt bakancsba nem kerül ingyen semmi, csak ha életre-halálra vívjuk a napi harcot, a mindenkori küzdelmes kenyérháborút, ami felszínen tarthat bennünket egy olyan világban, amilyenben manapság élni kényszerülünk.
Mikulás este van. Néha a decemberi vékony szél megzörrenti az ablakot és látni véljük, amint elsuhan előtte valamelyik régi szeretted árnyéka, akit egykoron gyermekként te magad hagytál meg abban a hitben, hogy hiszed még a Mikulást. Had örülhessen ő is a te végtelenül ártatlan örömödnek. Bár láttad sokszor a kezét, a kabátujját, a kendője vagy a kucsmája sárgás színét, de odaképzelted a hátára a puttonyt és a fehér szakállat is, hogy ünnep maradjon az ünnep, és sokáig lehessen még róla beszélni az elkövetkezendő napokban is.
Később, évtizedek múlva már te lettél a hallgatólagos Mikulás, nekik. Ugyanis időközben a nagymama, a nagyapa is gyermekké lett. Így ha rájuk kopogtál a zsalus ablakon, és letetted az asztalra a narancsot, a pár szem szaloncukrot, hogy megadd a módját ennek a nagy, csodákkal teli mikulási szeretet-járásnak, újra megtörtént Szent Miklós mindenkori csodája, hisz a csoda lényege éppen abban nyilvánul meg, hogy mindig visszahat, mindig megtörténik, folyamatossá válik azáltal, hogy őrizzük annak örök körforgását a lélekben.
Nem kell ahhoz semmi egyéb, csak egy kis egymásra figyelés és a szeretetnek egy apró kis szikrája, amelyet ez Eljövetel csihol ki az emberi lélek csillagporából. És ez a bennünk lakozó gyöngyházszínű lélek-csoda, amely nagyon törékeny és illékony ugyan, de az évszázadok folyamán a csodaőrző Szent Miklósok mindig átmentették azt az újabb és újabb nemzedékeknek, hogy meg ne kopjanak.
Sütő Éva
