Tűlevelek
Az áldóját! – próbál felkászálódni Elek, a jég fényezte járdáról.
Nyög, fújtat, érzi a sajgást ízületeiben. Züllött, fagyos évek emlékei szántanak át elnyűtt arcán. Lábai mintha nem is az övéi lennének, nem engedelmeskednek, szinte minden irányban szétfutnak alóla, s nyekkenve huppan vissza az útszélen tornyosuló hóba. Lenyeli a goromba kifakadást, mert ünnep szombatja lévén le is harapná a nyelvét.
Végre otromba bakancsai megszánják, megkapaszkodnak idétlen gazdájuk lábai helyett, így sikerül egyenesbe jönnie. S a hó, a fehér vigasz, átsimítja arcán a szénaboglyák, csutkakúpok hagyta hideg éjszakák nyomait.
Most fő, hogy hóna alatt ott a kínnal-keservvel megszerzett karácsonyfa. Igaz, csak amolyan féloldalas, de ebben az ádáz jegyrendszeres világban így is az ünnepnek szolgál, ha nem más legalább az illatával. Most veszi csak észre, hogy lábaival való tusakodásában letörött egy ága. Meg is kockáztat érte egy utolsó lehajlást. Kár lenne itt hagyni, hisz hajnali három óra óta áll sorban érte. Minden ága kincs.
De most már megvan, s estére a „kölyök” is hazajön, megígérte. Igaz, a kölyök már nem annyira kölyök, itt-ott húsz éves, tán ki is kacagja. Még kislány volt, amikor együtt díszítettek utoljára karácsonyfát.
Megérkezett hát és hozott szaloncukrot is. Ott a nagyvárosban, ahol tanul, könnyebben hozzá lehet jutni. De így is lett volna dió, alma meg mézes is. De a szaloncukor azért szebb.
Elek ide-oda rakosgatja mindezt a pazarságot és számon tart mindent. A szaloncukrokat is színük szerint.
Mit csinálsz?! – horkan rá a kölyökre, aki mindjárt be is gyűrt egyet a szájába.
Most számolhatom újra… Ez meg csak kacag. Had kacagjon. Jó hallani, amint kacag…
Ő meg csak aggat felfelé mindent a fára. Még jobb is, hogy féloldalas, így jobban elfér a falnál. Perzselt felső melegítőjét többször is rendre utasítja, mikor hosszabb akar lenni a karjánál. A pamut alsó is jócskán kinőtte gazdáját, úgyhogy azt is helyre kell néha rántani. Hát persze, hogy kacag ez itt, villant végig magán, s mezítlábas lábát visszadugja a cipőből lett papucsba. Még meg is enyhül kissé az arca. Végül egy gyertyát drótoz a fa hegyére.
Mit gondolsz – szól kisvártatva a kölyök –, mennyivel kerültünk most közelebb az éghez?
Mennyivel, mennyivel? Semennyivel! Tán ha újra mezítláb járnánk a földön… S nyomatékul visszadugta a kemény kéregről folyton leugró lábát a cipőből lett papucsba.
Sütő Éva
(Fohász a szigetekért 2000)
