A barkától a szentelőkosárig
Mint tudjuk, a keresztények nagyhétnek vagy bűnbánóhétnek nevezik a nagyböjt utolsó hetét, amely virágvasárnaptól a nagyszombati feltámadásig tart. Ilyenkor szerte az Érmelléken lélekmelengető régi szokásokra, illatokra lazul, bomlik a dermedt lélek. Szentelt barka és kalácsillat halkítja a közönyt, a haragot, s a feltámadás misztikuma utat tör elgémberedett, görcsberándult világunkban. Ettől tud az ember is feltámadni egy szemcsillanásnyit, hogy majd újra ráfeszülhessen a hétköznapok keresztjére. Abban a reményben, hogy az ereszek alján megbúvó virágvasárnapi szentelt barka vagy cicuska – ahogyan az érmelléki nyelvjárásban honos – távol tartja majd a kiszolgáltatott lélektől a rossz órákat, amelyek felelősek az idevalósi kisemberek bajaiért. Mert az érmelléki jóhiszemű, lélektől való kisember csak a rossz órák gonoszságában hisz. Mentségére a felebarátjának.
Az Úr emlékezete
Nagyhét közeledtével minden érmelléki gazda megtisztította portáját is. Kihordta az istállótrágyát, kijavítgatta a melléképületeket, tapasztott, árkot takarított, kimeszelte a házat, a deszkakerítést, de még a fákat is ünnepi fehérbe öltöztette. Szerszámairól lesikálta a sarat, a téli rozsdát, felseperte az utcát, az udvart, s amikor mindezekkel elkészült, megtakarította szerettei sírjait is.
Mivel a magyar néphagyományban a nagyhét ünnepi időszaka a tavasz jövetelét és a természet újjászületését is jelenti, a keresztények lélekben is igyekeztek megtisztulni. A rózsafüzérek szaporábban „olvasták” az üdvözlégyeket, s a szentelt víz a kérges, ráncos kezeken is kisimított egy-egy kapanyél hagyta nyomot, amikor ráhintették a hajlékra, na meg az istállóra, mert az abban lakó igatársnak is kijárt eme közvetlen áldása a Mindenhatónak. Érezvén az élet feltámadását, a jácintok is kékellni kezdtek a házak előtt, versenyt színlelve a zöldbe szökkent árokparttal meg az orgonabokor „színeváltozásával”. Nagycsütörtök délutánra, mire a harangok elhallgattak, a dologidő is kurtább lett, hogy estére mindenki együtt vacsorázhasson az Úrral, akit másnap fekete leplekkel takartak le az út menti kereszteken.
Nagypénteki pillangók
Az ereszek alatt telelő pattogatott kukoricának valót nagypénteki éteknek tartották. Miközben szaporán rázták a hatalmas szitát a parázs felett, a „pattu” mint ezernyi fehér lepke überelte az udvaron nyíló puritánfehér nárciszokat. Ezen a napon rituálé volt a tengeripattogatás. A gencsikerti (városrész Mihályfalván) dombon Juliska néni rostájának zakatolása ötven év távlatából is utána szól az emlékezőnek. A hagyományok, mint ingaórák járása, szabályozták a rendet és az életmenetet. Hagyományok nélkül nem voltak kapaszkodók.
A hamvazószerdától húsvét vasárnapjáig tartó negyvennapos böjtöt már ezer esztendeje betartja a nemzet. Szigorúsága csupán az elmúlt évszázadban lazult kissé, így hamvazószerdán kívül csak a nagyhétre, illetve a nagypéntekre korlátozódott. A régi időkben a böjti napokon csak kenyeret és növényi eledeleket volt szabad fogyasztani, azokat is csak egyszer napjában. A 19. század végén még voltak olyan érmelléki paraszti közösségek a nádasok világában, amelyek csak halat és növényi táplálékot vettek magukhoz. Sok helyen böjt idején még tejfélét sem fogyasztottak. Olajjal főztek, s a böjtös eledelek számára külön edényeket használtak, amelyeket az év többi napján elő sem vettek. A pattogatott kukoricához dukált a paradicsomleves is, vagy a vízben főtt sós kolompír – ahogyan a krumplit nevezték ezen a vidéken. Itt a vacsoracsillag feltűnésével sem ért véget a böjti nap.
Ízek, színek és illatok
Amikor a fekete keszkenős nagymamák lehozták kötőikben a piros hagymahéjat a padlásról, már a ház apraja nagyja ott sűrített a nagylábas körül, amelyben felkerültek főni a Jézus-vérűre tervezett tojások. Bár kissé barnállottak a „festéktől”, ám csodálatosan megcsillantak a petróleumlámpa fényénél, amikor az öreg kezek, na meg a szalonnadarabkák megadták fényüket. A kalácshoz való fatekenő már ott állt a konyha falának támasztva, mert abban hajnaltól kalácsnak való fog nőni. A hatalmas hátsósonka gőzölgő illata, mint kísértés járta be a ház minden zegzugát, de még rágondolni is vétek volt eme élvezetre. A nagy karoskosárban már ott lapult a szentelni való bor. Parafadugós fehér üvegben várta a húsvétreggeli szenteltvizet. Mellé került a piros tojás, a nagysonkából egy darab, néha egy-két szál főtt kolbász, na meg a fonott kalács, amely nélkül elképzelhetetlen volt a múlt század eleji szentelőkosár. Majd rákerült a nagy műgonddal hímzett terítő is.
Még alig pirkadt, amikor a csendes kis utcákból elindultak vele a templomok felé…
A megszenteltek
A szentelt étkeknek nagy becsületük volt az érmelléki hajlékokban. Húsvét reggelén, amikor a szentelés után az asztalokra került a kosarak tartalma, minden családtagnak jutott belőle egy-egy darabka. Ették a meg nem szentelt húsvéti eledeleket is, de a templomjárta sonkának, bornak, kalácsnak ott kellett lennie mindenki tányérján. A vendég is kapott belőle azon a napon, ha arra tévedt. Megosztották egymás között az Isten adta kalácsot és bort a feltámadás örömére, az Úr mindenkori emlékezetére…
Sütő Éva
(Érmelléki embermesék 2016.)
