A Gizella-malom rejtélyes gipszformái és az egykori kőedénygyár
Érdekes tárgyak kerültek elő, melyek az épület egy eddig kevésbé ismert korszakáról árulkodnak – áll az érmihályfalvi Andrássy Ernő múzeum Facebook-oldalán, illetve a város híroldalán.
A Gizella-malom épületének bővítése céljából ásott árkokból nem régen érdekes tárgyak kerültek elő, nem messze a kéménytől. Több tucat, fehér gipszből készült eszköz, melyek egykor a Glück család tulajdonában lévő kőedénygyár tányérkészítő formái voltak.
1936-ban a Gizella-őrlőmalom leégett, csupán a gépház és az olajmalom élte túl a tűzvészt. A március 9-ikei tűzesetről az Erdélyi Lapok, a Brassói Lapok és a Keleti Újság is beszámolt. Este 10 óra körül gyulladt ki a lisztraktár, majd rövid időn belül átterjedt az egész épületre:
„A felcsapó lángok láttára dobszóval verték fel a nagyközség lakosságát és segítségül hívták a carei és a secueni tűzoltóságot is, amelyek az ottani tűzoltósággal vállvetve próbálták menteni, ami megmenthető. A malom épületét azonban megmenteni nem lehetett. A liszt tudvalevően robbanásokkal ég, mint a puskapor és a malomban húsz vagon liszt volt felhalmozva, ami teljesen benneégett, hat vagon búzával, egy vagon tengerivel, ötezer zsákkal és sok másféle terménnyel együtt. A kár eddig meghaladja a hárommillió leit, ennek csak egyrésze térül meg biztosítás révén. A tűzoltók fáradozása főképpen arra irányult, hogy a gépházat és az olajmalmot megmentsék, ami sikerült is. Főképpen az olajmalom megmentése volt nagyon fontos, mert ha ez meggyul, az egész környék a tűzvész veszedelmébe kerül, tekintve, hogy az olajmalomban két vagon olajpogácsa, három vagon olaj s rengeteg hasonlóan gyúlékony olajtermék van felhalmozva. Szerdán délben, lapunk zártakor a műmalom még ég, de már nem tartanak attól, hogy a környék épületeire is átcsapjanak a lángok. A tűzvész miatt ötven család maradt kenyér nélkül.” (Erdélyi Lapok. 1936. március 11. 58. sz. 7.) A Glück Benő és Fia Részvénytársaságot ekkor József vezette, aki testvérével, Endrével együtt már több mint egy évtizede segített édesapjuknak a malom körüli teendők irányításában.
A tűzeset után József újjáépíttette az egykori malom épületét és a továbbiakban a Gizella Olajmalom Rt. mellé megalapította a Tűzállóedény- és cserépgyár Részvénytársaságot. Az itt gyártott kőedények ugyan egyszerűek voltak, de igen jó minőségűek. Az előkerült formák nagyobb öböllel rendelkező tányérok gyártására voltak alkalmasak. Felületük sima, illetve egy olyan darab is előkerült, melynek peremén, sugár alakban, domborított sávok figyelhetőek meg. A kőedénygyártás technológiája Angliából származik. A 18. század végén honosodott meg Magyarországon. Előállítása nagyon hasonló a porcelánéhoz, a kőedények azonban azoknál vastagabbak és törékenyebbek. (A kőedényeket nem szabad összetéveszteni a fazekas termékekkel, melyek színe vörösesbarna és a kőedényeknél jóval könnyebben repednek és törnek.)
Alapanyagként fehér vagy halványsárga agyagot használtak, majd ehhez kevertek kvarcot és mész- vagy földpátot. A mészpáttal készültek voltak az értékesebbek. A mészpát 10-15 százalékát tette ki a masszának, s épp emiatt voltak porózusabbak, törékenyebbek az edények, mint a porcelánból készültek. A porcelánhoz jobban hasonlított a földpáttal készült kőedény, mely a tűzben megolvadva egy szilárdabb, nehezen karcolható, csengő hangú cserepet adott. Az edénygyártáshoz az összetevőket lemérték, majd külön porrá őrölték, ezután lecsapolva facsatornákon át vezették egy keverőkádba. Az így előállított alapanyag híg volt, ezért egyáltalán nem volt alkalmas arra, hogy fazekaskorongon készítsenek belőle edényeket.
A tálak, tányérok formázásához és az egyforma méret eléréséhez gipszformákat használtak. Ehhez először elkészítették gipszből a kívánt formájú edényt, majd erről a modellről levették a sokszorosításhoz szükséges használati formát. A technikát, amivel az edényforma készül préselésnek nevezik, szimmetrikus edények esetében pedig sablonozásnak. Az edényeket először kiszárították, majd bevonták egy bóraxos vagy ólomtartalmú mázzal. Ezután következett az égetés, az olvadási, ún. kritikus hőfokon (1000-1200 °C), melyen az összetevők olvadásig hevültek és ennek hatására váltak az edények érintésre érces hatású, csengő hangúvá. Erre a felületre került a festett minta egy fedőmázzal, majd következett a második égetés 970-1050 °C hőmérsékleten. Gyakran használtak plasztikus mintákat díszítésként, amit színes oxiddal kék vagy zöld színűre kontúroztak. Az égetéshez speciális kemencét használtak.
A Tűzállóedény- és cserépgyár Rt. működéséről sajnálatos módon több adatunk nincs. 1940 októberében még működött és országos szintű jelentőséggel bírt, miközben 25 embert foglalkoztatott. A gyár megszűnésére, minden valószínűség szerint, a család tagjainak 1944-es deportálásakor került sor.
Szilágyi Andrea történész, muzeológus
