„A Halottak élén”
Százkét éve, 1919. január 27-én halt meg Ady Endre költő, újságíró, a magyar irodalom egyik legjelentősebb alakja. „Ő volt az, akiben teljes lett az idő, akinek elébe futottak az előfutárok, aki kimondta a szót, amit ki kellett mondani. Az egész nemzedék köréje csoportosult, így Ady Endre koráról kellene beszélni. Az első pillanattól kezdve, amint feltűnt, egyszerre formát kapott az addig khaotikus irodalmi tudat” – írta róla Szerb Antal 1934-ben, úttörő módon kijelölve Ady helyét a magyar irodalomban.
A 20. század egyik legnagyobb költője elszegényedett köznemesi család sarjaként a Szilágy és Szatmár vármegyék határán található, de Trianonig az előbbihez, ma pedig az utóbbihoz tartozó Érmindszenten jött a világra 1877. november 22-én. (Szülőfaluját a román és magyar kommunisták „vállvetve” önkényesen átnevezték 1956-ban Sat Ady Endre – Adyfalvának, a két nép szocialista-internacionalista barátságát erősítendő és demonstrálandó…). Életpályája ma már közismert, illetve minden lexikonban, irodalomtörténetben és tankönyvben megtalálható, életéről és munkásságáról, jelentőségéről és hatásáról megszámlálhatatlan kötet született, vannak olyan szerzők, akiket csakis „Ady-kutatókként” és „Ady-szakértőkként” tartunk számon. S még így is adódnak mind a mai napig apróbb fehér foltok az alig 41 évet élt poéta életében, aki előbb nagyváradi újságíróként „futott be”, s majd csak ezt követően vált koszorús költővé.
Amikor 1919. január 27-én meghalt Budapesten, Magyarország és a magyar nép az egyik legválságosabb, legtragikusabb korszakát élte. Ennek ellenére koporsóját a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, és a nemzet halottjaként temették el, óriási részvét mellett. Kultusza máig töretlen, annak ellenére, hogy a halála óta eltelt időszakban számosan megpróbálták kisajátítani őt magát és az életművét is. De ez már az életében is megtörtént vele. Hol a politika, hol az „erkölcsrendészet” indít ellene rendre támadásokat, ám a Parnasszusról lerugdalni Adyt nem lehet.
Halálának évfordulóján még annyit érdemes megjegyezni, hogy sokan, sok helyütt még ma is azt híresztelik, tanítják, hogy a szifilisz okozta végét, de ezt árnyalni érdemes. Kezelt vérbaja mellett az évek óta tartó alkoholizmusa és nikotinizmusa, szív- és májnagyobbodása, tüdőtágulata, az utolsó hónapokban a spanyolnáthának nevezett influenza által is legyengített szervezetét megviselő sorozatos tüdőgyulladásai vezettek oda, hogy végül aortarepedésből adódó belső vérzés végzett vele, legalábbis a boncolás ezt mutatta ki. 1919. január 27-én reggel az ágyánál egy nővér állt a Liget Szanatóriumban, aki a költő halálának másnapján a Pesti Napló újságírójának elmesélte, hogyan teltek Ady Endre utolsó órái: „Este megvacsorázott. Aztán elaludt csendesen. A láza ekkor pontosan 39,9 volt. Éjfél felé én is lefeküdtem, és reggel 8 óra után arra ébredtem, hogy a beteg lélegzete nem normális, és hirtelen elfehéredett az arca. Megijedtem, odaugrottam és kérdeztem: fáj, mi fáj? Hívjak orvost? Nem válaszolt, aludt. Rémületemben nem mertem otthagyni a szobában, elkezdtem tapsolni hangosan, mint ahogy a színházban szokás, hogy valaki észrevegyen a folyosóról. Úgy küldték fel Reiss doktorkisasszonyt. Kámfor- és koffeininjekciókat kapott, majd elkezdett hörögni, de még mindig nem ébredt fel. Pár pillanatig tartott az egész, negyed kilenckor álmában meghalt…”
Címbéli versében (ami 1914-ben jelent meg) írja: „Most a Mezőn mindenki veszt / S vér-felhők futnak szabadon / S hű csapatomat most leltem meg, / Most leltem meg a csapatom, / Az Életből kikényszerültet.”
D. L.
Főoldalon: Farkas László fotókollázsa: A nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum – az egykori Müller-féle kioszk – előtt álló büszt, Vetró Artúr műve
