A jegyrendszertől az uniós segélyig
Manapság gyakran olvasni a napilapokban, hogy mikor, hol osztanak uniós segélyeket. Látni idős megtört kisnyugdíjasokat, szociális segélyen tengődőket, fogyatékkal élőket, amint hol itt, hol ott állnak sorban egy kis jövedelemkiegészítőért. Eleinte – mint mondják – megalázó, de az ember hamar belefásul, beleszokik a kegyelemkenyér tudatába, beletörik az új világrendbe, az újabb sorbaállásokba, mert mit is tehetne mást.
Sokak tudatában még ott él a háború utáni időszak jegyrendszere, majd az internacionálén, a nagy egyenlőségen alapuló, hetvenes-nyolcvanas évek fejadagokra kiporciózott havi öt dekagrammnyi vajkockája, a három-négy tojás, olaj, cukor, igazolványra kapott kenyér, pár deka felvágott. Mindez hatvan év alatt csak annyiban változott, hogy Piroska néninek nem az ötvenes évek boltjaiban tépik le a jegykockáját, nem a kommunista rezsim ürességtől kongó üzleteinek füzeteiben nézik meg, jár-e neki a havi fejadag, hanem az uniós segélyosztó helyeken mutatja be a párszáz lejről tanúskodó nyugdíjszelvényét. És még így is ő jár jobban, mert a minimálbéres munkás, akinek alig több a havi jövedelme, nem kapja meg a Piroska néninek kijáró segélycsomagot, mi több, még az a csúfságos fizetése is napról napra kétséges, hisz akár holnap hazaküldhetik, és mehet kiszolgáltatni magát a sok szélhámos külföldi munkaközvetítőnek.
Harmincegynéhány esztendővel ezelőtt a boltok előtt kígyózó soroknál még azt kérdezték a kommunista „eldorádót” túlélni akarók, mit osztanak itt? Manapság a kopott ruhás, drótozott szatyrokkal ácsorgók affelől érdeklődnek, a málélisztet miért csak a jövő héten osszák?
Éljük ezt Kelet-Európának egy olyan adottságokkal rendelkező országában, ahol gyakorlatilag akár nábobként is élhetnénk. Ellenben még azt sem tudjuk, mennyien vegetálunk itt, hányan dolgozunk, és nettó jövedelmünket miért kozmetizálják folyton a kért uniós statisztikáknak megfelelően. Jegyrendszeren, uniós segélyeken tengődő nyomorország nyomorpolgárai maradunk örökre, akikből az emberi méltóság megmaradt szikrája is nyomban elvész, ha néha felszámolnak egy-egy turkálót, vagy ingyen ebédet osztanak valamelyik egyesület háza táján.
A túlélési kényszer nagyúr! – mondják az emberek a segélylerakat épülete előtt.
Ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés: vajon most mit kell túlélnünk? Csak nem az uniós korszakot és velejáróit?
Sütő Éva
