A jó szomszéd sokat ér!
Hajdanában a közvetlen családtagokon kívül a szomszédnak volt a legnagyobb becsülete az Érmelléken. A régi öregek úgy tartották, a jó szomszéd megfizethetetlen. Ugyanis ha valami baja adódik az embernek, sem a testvér, sem a sógor, sem a koma nem szalad a megsegítésére, csak a mellette lakó atyafi. Okos ember nem is adott okot sose a már jól bejáratott kapcsolatok megrontására.
A múlt század elejétől a hetvenes-nyolcvanas évekig – de ritka helyen még ma is – jó viszonyt ápoltak-ápolnak egymással az érmelléki emberek. Főleg az elszigeteltebb kistelepüléseken, ahol a madár se jár – szokták mondani errefelé a félig meddig zsáktelepüléseknek nevezett kisfalvakra. Bármilyen családi esemény volt – gyász, öröm –, a szomszéd mindig kéznél volt, ha kellett a segítség. Ha építkezés folyt, ha disznót kellett fogni, ha kutat ástak vagy szénát forgattak, csak átszóltak a kerítésen a segítő kézért. De nem csak dologidőben. Ha karcosodott a bor, nem lehetett azt az embernek csak úgy egymagába megkóstolni. De még a jó farsangi fánk se fogyott olyan jóízűen, míg a kerítésen át nem adott egy tányérral a gazdasszony belőle. Ha gyermek volt születendőbe, a szomszédasszony szaladt a bábáért, ha a gazda a mezőn volt. De olyan is megesett, főleg a tanyavilágban, hogy egymást segítve hozták világra gyermekeiket az asszonyok. Az egymásra utaltság nagy összetartó erő volt hát. Még a nagyobb falvakban is, főleg ahol nem volt doktor vagy bába, bár utóbbi majd mindenütt akadt.
A mezsgyeszomszédokról
Rossz szomszédság török átok – tartja a jó magyar közmondás, de tényleg istenverésnek számít, amikor két egymás mellett élő, lakó ember nem egyezik. Néha egy barázda miatt is évekig tudtak acsarkodni egymásra, mert minden esztendőben úgy találtatott, hogy nem jó helyre került a cövek. Ilyenkor földmérők hada sem tudott igazságot tenni az atyafiak között, bármennyire is igyekeztek bizonyítani, hogy jó helyre van az a karó leverve.
Egyébként hogy gondolja azt a szomszéd? Hisz az egy egész sor tengeri! Tíz esztendő alatt már tíz sorra rúg. Abból már milyet nőne a jószág? Na meg a csutkája. Az ízikről nem is szólva. A jószág tízévnyiből ki is telelne. A csupaszon maradt szár meg jó kemencefűtő. Mekkora kár az, ha jól utánaszámol az ember – méltatlankodtak olykor évekig a mezsgyéért.
Úgyhogy nemegyszer perre is vitték az ügyet, annak rendje és módja szerint. Nem úgy, mint az egyszeri János gazda, akit a tavaszi szántás idején kikiabált a házból a szomszéd, hogy, gyere már komám, pécézzük ki ezt a barázdát, nehogy hiba essék benne. Pécézd, komám, jól lesz a’! Ha beljebb vered a cöveket, te kapálsz többet. Ennyi bizalmat érezvén tehát, a szomszédot se vitte rá a lelkiismeret, hogy akár egy kapavágásnyit is elorrozzon a mezsgyeszomszédtól. Nem fognak tán belőlük élni a fiskálisok, ejnye!
A jószág mindenek előtt
Mint említettük, örömben, bánatban is osztoztak a jó szomszédok egymással. Kézfogókon, esküvéseken, első, hátsó és a szembelakó is hivatalos volt a családi ünnepre, de kiváltképp a segítő kezek keltek el olyankor. Az egybekeléseket követő mulatságokon mindig a rokon- és a szomszédasszonyok főztek, terítettek a vacsorához.
A múlt század közepe táján egy kézfogó alkalmával nagy volt a sürgés az egyik érkörtvélyesi portán. Mivel az eljegyzéseket a lányos háznál tartották, odavárták a vőlegényt és annak családját is estebédre. Az udvaron már állt a sátor, a muzsikusok is tették már javában a dolgukat, mikor arra eszmélt mindenki, hogy már későre jár, de még sem a vőlegény, sem annak rokonsága nem mutatkozott. Egyre nagyobb volt a riadalom a lányos háznál, mert ekkora szégyent nem lehetett volna lemosni tán sosem. Sem a menyasszonynak valóról, sem az örömszülőkről. A szomszédasszonyok nem győzték vigasztalni Etust, az örömanyát, akinek már a kendőjét is meg kellett oldani, amikor le-leroskadt a konyhaszékre, ugyanis kétségbeesésében már a rosszullét környékezte.
A vőlegény Penészlekről (a második bécsi döntést követő négy évben nem húzódott határ a két település között, mint Trianon után két évtizedig) való volt, amelynek tornyát, ha tiszta volt az idő, látni lehetett Körtvélyesről is. Még a harangszót is áthozta néha a szél.
Már jócskán besötétedett, mire befordult a penészleki vendégekkel a szekér. Apámuram számon is kérte a vőnek valójától a késést és az asztaloktól elindult susmust, amire csak az volt a válasz: mit gondol kend, fejni kellett otthon. Elébb a jószág, utána a mulatság! Na, erre nem lehetett mit mondani. Megenyhült az örömapa ábrázatja, hogy lám, jó helyre kerül a leánya, nem fog szükséget érezni, ha máris ilyen észjárása van ennek a legénynek. S hogy ilyen szépen tisztázódott minden, a szomszédasszonyok is elhallgattak a kendőjük csücske mögött. A hajnali kakasszó már újfent úton érte a vőlegényt Penészlek felé, mert ugye a jószág mindenek előtt…
Addig főzték, szűrték, szaporították…
Nagyobb bizonyíték a jó szomszédság hasznos mivoltára nem is kellett annál, mint mikor Mihályfalván, a Kis vagy Nagy Deríken, már nem tudni pontosan, de férjhez készült egy Kati nevezetű leányzó. A szülők megegyeztek, hogy a lányos háznál felállított sátorban ülik meg a gyűrűváltás ünnepi asztalát, azt is csak a szűk családi körben. Hogy mit érthettek a vőlegény hozzátartozói a szűk családi körön, az már sosem fog kiderülni, de tény, hogy délutánra feketéllett az utca a sok ünneplőbe öltözött házhoz sorjázó atyafitól, nénémasszonytól. Ilust, a leányzó anyját ecettel térítették magához a szomszédasszonyok, amikor meglátta a temérdek vendéget. Nem győztek lelket verni belé. Ugyan mivel fogja ezt a rengeteg embert jól tartani?
Te csak egyet se aggódj, Ilus! Só meg víz „legyik”. A többi meg a mi gondunk – bizonygatták az éltesebb matrónák. Nosza, a férfiak mentek is lefelé a pincébe, hozták a kisüstit meg a bort, de még pótlólag a krumpli is kikerült onnan, meg az udvarokról majorsághús is.
A levest addig főzték, szűrték, szaporították a hozzáértő asszonykezek, míg elég lett az kétszer annyi vendégnek is, mint amennyire számoltak. A szomszédbéli férfiak pedig addig instálták borral, pálinkával az asztalnál ülőket, hogy mire elébük kerültek az ételek, a vendég atyafiak már csak a borra esküdtek. Hát ezért kellett megbecsülni mindig a jó szomszédot, mert az lakott az emberfiához a legközelebb, aki hasonló bajokban mindig kéznél volt.
Inkább ne „legyik”
Nem tudni, mi végből hidegültek meg manapság az emberi kapcsolatok, de szent igaz: az ember ma kiszolgáltatottabb, mint valaha. Jobban egymásra lennének utalva, mint eddig bármikor. Régen át lehetett menni a szomszédba akár egy kanálnyi törtpaprikáért is, vagy egy pohár olajért, ecetért, ha kifogyott és égetően kellett az ebédhez. Másnap visszaadta a gazdasszony, vagy legközelebb a másik jött kérni, és így volt ez rendjén.
Az egyik ottományi falunapi megnyitón a kapu előtti kispadon üldögélő asszonyoktól hallottam egyszer, amint így nyilatkozott az egyik fiatalasszony: mi sosem kérünk kölcsön semmit. Szégyen az. Inkább ne „legyik”, minthogy szájára vegyen a szomszédság. Elgondolkodtam ezen, és rögvest a hatvanas évek jutottak eszembe, amikor a gencsikerti városrészben az asszonyok ki is nézték maguk közül azt, aki sose vette igénybe a szomszéd segítségét. De olyan nem is igen akadt. Vagy ha mégis, az már nem közülük való volt. Manapság az elzárkózást, mint népbetegséget már nehezen lehet kigyógyítani az emberekből. Egyszer egy öreg mihályfalvi bölcs embertől hallottam: lesz még olyan korszak a földön, hogy száz kilométereket fog gyalogolni az ember, amíg egy másik embertársával találkozik. Idegen lesz az, de sírva fogja megölelni. Remélhetőleg ez sosem fog bekövetkezni…
Sütő Éva (Érmelléki embermesék 2016)
(A régi fotográfiák az Érmellék 2009 Fotóklub archívuma)
