A kecske meg a só esete az Érmelléken
Bizony, igaz az a régi mondás, hogy némelyik férfiember azzal gondolkodik, ami a nadrágjában van. Kiváltképp, akinek a pénztárcája még ösztönzi is az alsó fertályában hordott kisebbik esze „pallérozását.”.
Írom ezt annak ismeretében, hogy az Érmelléken igen csak elszaporodtak az effajta vastag pénztárcájú üzlet- és választott emberek, akik meg vannak arról győződve, hogy egyik-másik sárfészek kiskirályaiként olyan magasságokban lebegnek, ahonnan legfeljebb már csak lefelé tekintgethetnek. Nos, ezekről az emberekről igen meglepő történetek kezdenek közszájon, meg a virtuáliában keringeni. Egyikről-másikról fel se tételezné az ember, hogy a vén kecske is megnyalja a sót típusú nyavalya lett úrrá rajta. Sőt, arról is meg vannak győződve – bármilyen pocakosak vagy kopaszok is –, hogy ellenállhatatlanul sármosak, vonzóak, s arról még inkább, hogy nekik a hivataluknál és pénzüknél fogva flottul kijár egy kis „házon kívüli” luxus.
Családapa, nagyapa tizenéves lányoknál alább nem adja. (Lassan az első éjszaka jogáról is határozatot nyújtanak be a kormánybiztosi hivatalhoz.)
Krónikás mivoltomban még mindig meg tudok lepődni, hogy egyesek hogyan tarthatnak ilyen sokat magukról és a pénzükről, hogy meg sem fordul a fejükben a megzsarolási lehetőség. Mondjuk a „kecsegtető ajánlatot” valamelyik eszesebb hajadon képernyőmentéssel egyszer csak elküldi a családi tűzhely őrzőjének is. Vagy a negédes túzokdürgés egyszer csak ott „landol” valahol valamelyik közösségi oldalon… Mert ugye megesett már, hogy valakire nem hatott a vastag buksza, vagy éppenséggel többet kért a családi béke „meghagyása” érdekében, ellenszolgáltatás gyanánt pedig fityiszt mutatott.
Ugyanakkor fel nem foghatom, hogy a gyermekeinél fiatalabb leányzónak, hogyan tehet ajánlatot egy, a vezető párt égisze alatt buzgón munkálkodó nímand, aki anno funkcionális analfabéta mivoltában a tanácsosi esküjét is képtelen volt felolvasni. De a „ki a f@sza gyerek, Zoli, te tudod” féle kisstílű önáltatásukban, – vagy hogy a témánál maradjak, és annak megfelelően fejezzem ki magam – onanizálásukban még visszaesők is akadnak.
Összegezve, van egy olyan érzésem, lesz itt nagy sírítés hamarosan mind a margittai, mind a nagyáradi válóperes fiskálisoknál.
De a „túl vagyok magamon” pökhendiség, a hátszélbe meg a pénzbe vetett hit nagyúr! A „kisebbik ész” annál inkább!
Az asszony meg majd csak hazajön…
Sütő Éva
