A szerenád
Az „ágyfűbe” kuporogtam a híresen szépasszonynak tartott nagyanyám ágyában, aki a második világháború idején elhalt nagyapám után csak sokára ment ismét férjhez egy igen jómódú gazdaemberhez, aki még nőtlen és gyermektelen volt. Az újonnan kovácsolódott család (nagyanyám „hozománya” három félárva kisgyermek) nemsokára kuláklistára került, mivel a tanult, nem vér szerinti gazdanagyapám a rendszer ellensége lett a több holdas szántóföldje, több darab szőleje, kaszálója, erdeje miatt, ami természetesen „jószágvesztéssel” járt, kollektivizálás címen.
Nos, ott kuporogtam hát a hatvanas évek elején a nagyanyám szebb időkből fennmaradt masszív, faragott tornyos ágyában, amikor az első májusra virradó éjszakán megszólalt egy „hermónikának” nevezett szépen szóló hangszer kíséretében az Akácos út kezdetű nóta, amelyet a sokat korhelykedő tatánk énekelt a mihályfalvi Gyilkos-tó (ma Báthori István) utcai hosszú tornácos parasztkúria ablaka alatt (erre a szerény hajlékra találta nagyapámat „érdemesnek” az akkori rendszer, ennyi maradhatott meg ingatlanaiból).
Nagyanyám egy darabig csendben hallgatta, majd éppen csak megadva a módját a méltatlankodásnak, gyertyát gyújtott, amit a komódfiából vett elő, jelezve, hogy na jól van, Sanyi, most az egyszer még elnézem neked, hogy éjfél után se vagy az ágyban, de többször aztán Isten bizony, nem. Bár az én bogárfekete hajú, szeptemberi ég-kék szemű nagyanyám ezt sosem váltotta be, sőt amikor ’72-ben Sanyit is eltemette, többé nem kötött új frigyet, hiába is „izentek” vagy jöttek az özvegyemberek.
Ám azon a májusi éjszakán, vagy inkább már hajnaltájt megszólalt egy másik szerenád is, ami szintén az én nagyanyám ablaka alatt csendült fel, egy halk szavú hegedű kíséretében. Nagyapám már akkor az igazak álmát aludta a másik tornyos ágyban, mely álomra rásegített a jó homoki bor is. Én éppen csak megébredtem a „valamikor néked vittem minden nyíló orgona virágot” mélabús férfihangon előadott kesergőre, majd csakhamar vissza is aludtam.
Másnap mondtam is tatánknak (haláláig nem tudtuk, hogy nem a vér szerinti nagyapánk), hogy jó sokáig énekelt az éjjel odakint. Kicsit furcsállotta is a gyermeteg megjegyzést, de annyiban maradt a dolog.
Évek múltán egyszer valahogy szóba jött a furcsa kettős májusi szerenád, amire a mama csak annyit mondott, hogy „áh, rég volt, igaz se volt…”
Ám egyszer mégis elárulta a hajnali bonviván nevét, aki maga is családos ember lévén, felvállalva a nagyapámmal való affér kockázatát, odaállt a mama ablaka alá énekelni, és nem átallt egy jókora orgonafaágat is hagyni a „culáp” (cölöp, kapufélfa) és a léckerítés között.
Megesik velem néha egy bizonyos hivatalban, hogy ennek a merész és hőn szerelmes férfiúnak az unokájával ülök szemközt, és keresem arcán a nagyapja markáns, férfias vonásait, karakterében azt a régi bevállalós, férfiúhoz illő belevalóságot, de nem találom…
Az a világ már elköltözött a temetődombra, ahol ők pihennek. A dombra, ahová a szépen szeretett szerelmeket is eltemették…
Sütő Éva
