A szocializmus végső győzelme Szatmárnémetiben, avagy Le Corbusier avasi kalapban
Emlékszünk még a névre? Bulevardul Victoria Socialismului, Bukarest egyik legfontosabb közlekedési ütőere. A régi városmag helyére épült, az „aranykor” kívánalmainak megfelelően a Kárpátok Géniuszának utasítására, aki az 1977-es földrengés után megfelelő ürügyet talált a múlt nyomainak eltörlésére. Ma is megvan köszöni szépen, csak más néven fut. Arról, ami Szatmárnémetiben történik a Ceaușescu-éra óta folyamatosan, lokálpatriótaként nehéz érzelemmentesen írni. Ne is várja el senki, legyen inkább szubjektív ez az iromány….
A bukarestihez hasonló kontextusban, az 1970-es árvíz után, Szatmárnémeti régi főterének szomszédságában egy nagyszabású poszt-szocreál őrültség épült, és az Újközpont nevet kapta.
Egy régi városrész került lebontásra, a Várdomb utca és környéke, abban a városban, ahol a viharos történelem és a természeti csapások amúgy is kevés régi emléknek kegyelmeztek. A várost ketté osztotta azáltal, hogy semmilyen szempontból nem illett és nincs összhangban az óvárossal, nem illeszkedik a hangulatához, sem arányaiban, sem stílusában. A régi vár maradványai nyugszanak alatta, amiről valahogy nem sok szó esik. Megítélésében is megosztotta a várost, mert a gyökértelen betelepültekkel ellentétben, az őslakos polgárság nem fogadta el.
Az ország legmagasabb középületével lettünk kéretlenül gazdagabbak, amit egy rideg nagyáruház, egy otromba, kifűthetetlen és antifunkcinális kultúrház, blokkosított lakóházak vesznek körül. Mindez a neki életet adó sötét történelmi kor nyomasztó stílusában, idegenből jött, idegen szemléletet képviselő sztár(olt) építész tervei szerint. Tervezője a „Iași-i építészeti iskola” képviselője, Nicolae Porumbescu, kinek szemmel látható célja a Le Corbusier stílusának román népművészeti elemekkel való cifrázása, mondjuk úgy: több mint megosztó. Poszt-szocreál a grandomán méreteiben, tájidegen a betonba öntött fafaragást utánzó motívumaival, erőltetetten népies szimbolikájával, ami külön jelmagyarázat nélkül a járókelő számára nem értelmezhető. A létrehozott tér jobbára üresen áll, a gyalogos forgalom csak átmenő jellegű, jelezvén, hogy a környék és város lakosai nem vették birtokukba. Ha egy szatmári polgár vagy család sétálni megy, biztos nem ezt a célpontot választja. Lehet a város új szimbóluma, ha nincs be- és elfogadva. Otrombasága mellett ez a legnagyobb hiányossága.
A betontér az eltelt évtizedek alatt erős málladozásnak indult és a helyrehozatala aktuálissá vált. Vakmerőbbek a bontást javasolják, bár ez kizárt a jelenlegi etnikai és kulturális miliőben. A térkő felszedése és újrarakása elkezdődött, mire egyes építészek hirtelen rácuppantak és kérték a munkálatok leállítását egy évre. A leállítás azt jelentené, hogy az Október 25-e tér jó ideig felbontva állna, ami az újraválasztott (magyar) városvezetés közmegítélésének nem tenne jót. Mint ahogy az sem, hogy 6,8 millió eurós uniós finanszírozástól esne el a város. Valószínűleg a be nem vallott károkozási szándék is a „műemlékféltés” egyik célja. A másik lehetséges ok – a polgármester szerint – a közbeszerzésről lemaradt „bizonyos érdekcsoportok” bosszúja. A projekt az egész tér rehabilitációját célozza, családközelibbé tételét, szökőkutakkal zöldövezetekkel.
Az épületegyüttes szemlátomást nem állta ki az idő próbáját, mert egy embertelen kor sivár és nyomasztó mementója. És most jön az egész ügy csimborasszója: egyes körök a munkálatok felfüggesztését a poszt-szocreál objektum építészeti és történelmi műemléki együttessé nyilvánításával akarják megindokolni és megfejelni. Pedig a mostani felújítási terv szerint az épületek nem forognak veszélyben, csak a gyalogos rész rehabilitációja folyik, mégis alkalom kínálkozik arra, hogy az örökkévalóságnak megőrizzék, önkéntelenül is egyfajta posztkommunista emlékhelyként. Akár UNESCO védettséget is érdemel a román építészek szövetségei (OAR és UAR) szerint. Az országos műemléki bizottságnak benyújtott kérésükben a -természetesen- független építészek egyenesen, Kelet(!)-Európa egyik legjelentősebb építészeti alkotásának kiáltják ki. Ezzel szemben áll egy torontói napilap azon véleménye, miszerint a Nagyház világszinten a városházák közül az egyik legotrombább építmény. Erődítményszerű betonhorrornak nevezte a cikk szerzője, a kommunista korszak szürkeségét őrző építmény 97 méteres tornyát pedig vizuális bűncselekményként definiálta, ami enyhe túlzással potenciális katasztrófaturista-látványosságnak is elmegy.
Az OAR és UAR szerint a XX. század második felében létrehozott építmények a 19. és 20. századiak értékéhez mérhetők. Ezzel -áttételesen – a kommunista éra építészeti pusztításai is meg lennének ideologizálva. A véleményező építészek részéről – meglátásom szerint – több mint provokatív a torony máramarosi fatemplomhoz vezető analógiája. Mert ez is leíródott: „în spiritul înaltelor turle ale bisericilor maramureșene… un reper identitar autentic al orașului”. Elfelejtették az építész szakértők, hogy Szatmárban is vannak fatemplomok, melyeknek megvannak a maguk önálló építészeti értékei és amiből merítkezhetnének a tervezők.
Ami ijesztő: a tiltakozó építészek egy bukaresti hivataltól várják , hogy Szatmárnémeti városrendezésében hozzanak döntéseket. Attól az országos műemléki bizottságtól, amely nemrég hozott egy közfelháborodást keltő ítéletet, önhatalmúlag eldöntve, hogy Kolozsvár patinás Petőfi utcájában, egy koporsószerű üveg-beton hotel épülhessen, nem mellékesen az egységes utcaképet is megbontva, ott ahol botanikus kert és fontos római-kori régészeti lelőhely volt idáig. Hogy a kizárólagosságra törő hatalom igyekszik eltörölni a magyar múlt minden nyomát, nem újdonság. Ha helyileg nem megy, a távoli központ besegít. Ehhez társult újabban a nacionálkommunista rendszer alkotásainak a rehabilitálása, egy bukott esztétika újbóli felemelése, az évszázados örökséggel egyenértékűvé tétele. Az értelmiség közömbössége és újbóli árulása tettenérhető. Egy emberszabású világ eljövetele továbbra is csak vágyálom. A „Nagyház”, mint fenyegető ujj mered az égbe, messze a távolban hírül adva mindezt.
Csókási-Budaházi Attila, a Traditum Értékmentő Egyesület elnöke, Szatmárnémeti
