A szoktatás ideje, avagy körülöttünk nem fordul a világ
Talán kicsit személyesre sikeredik e pár sor, de egyre többször elgondolkodom azon, a mi generációnk élt-e olyan időszakot, ami nem tért el a normalitástól, az észszerűtől, a természetes mindennapok biztonságától. Akadt-e olyan időszak az elmúlt fél évszázadban, amikor nem voltak az életünkben félelmek, korlátozások, megtorlások. Volt-e olyan ciklus, amikor nem akartak erőszakkal terelgetni, volt-e egyetlen nyugodt nap is az életünkben, amikor nem jött valamilyen felszólítás, fenyegetés, meghurcolás, megalázás és sorolhatnám, még mi minden. A fél évszázaddal járó számos atrocitást pedig lassan megszoktuk, és elkezdtünk együtt élni vele. Én ezt egy fajta szoktatásnak nevezném, amikor addig alázzák az embert, amíg el nem hitetik vele, hogy ez a normális. És sokan el is hiszik. Csakhogy időközben felnőtt egy olyan generáció, mely százezres nagyságrendben hagyja el a szülőföldjét, és nem is akar már visszatérni oda, azt tartván, hogy kutyából nem lesz szalonna. És nem csak a szoktatóknak „köszönhetően”, de saját magunknak is, akik már megszokásból szavazunk bizalmat (még mindig) ennek az élősködő, megvezető társadalmi rétegnek. És megyünk, és szavazunk a jobb, a szebb jövőre, amiből lassan eltűnnek a gyermekek, elmennek a hozzátartozók, a barátok és már temetkezni sem akarnak hazatérni. A vezetési módszereikkel, uszításaikkal annyira meg tudják gyűlöltetni a szülőföldet, ahol már mindent a politika ural (kultúrát, egyházat, iskolai intézményt és még sorolhatnám), hogy a magára valamit is adó fiatal úgy tartja, már az sem lehet rosszabb, ha idegen földön alázzák meg, zsigerelik ki, hisz az legalább nem esik olyan rosszul, és haszonnal is jár.
És akiket e helyzet fenntartásáért busásan megfizet a rendszer, nem érzik, és nem is akarják átérezni a súlyát, hisz az üleptisztító üzemmód, mint mondtam, jól fizet.
Nem a mostani választási eredmények hozták ezt felszínre belőlem, hisz mint mondtam, már szokva vagyunk ahhoz is, hogy körülöttünk semmi sem változik, nem fordul a világ. Ami felszínre hozta, az a pillanat volt, mikor az éterből éppen a választások napján a 12 évig külföldön élt fiatal húgom sorai gördültek elém, amelyeket egy távoli országból szánt a családnak halála előtt. S mely sorok így szóltak: annyi megaláztatásban volt részem a szülőföldemen a saját magyarjaimtól, hogy választott hazámból se élve, se halva vissza ne vigyetek. Csak 12 évet éltem emberi módon, a többi csak kínlódás és megcsúfolása volt az emberi méltóságnak.
Ajánlom ezeket a sorokat mindazoknak, akiknek az utóbbi két napban a csúfondáros, cinikus vigyor le nem szakad képéről, és azoknak is, akik segítettek ezt felfesteni nekik.
Sütő Éva
