A tor
Cserép János. Élt 40 évet – rítta a koporsó fedele. Élhetett volna akár nyolcvanat is, ha élete útját nem keresztezi a pálinkás meg a borosüveg – bólogattak a hozzátartozók.
Ott feküdt a ravatalozó asztalán, két szál gyertya közt, arcán az eljövendő örökkévalóság egyhangúságával. Silány negyven éve felcikornyázva a mellette támaszkodó vaskereszten. Tán egyetlen cikornya egész földi pályafutásában. Nem is hagyott maga után semmit. Még űrt sem – hümmög a gyéren gyászoló gyülekezet. Egyedül Marika siratja, a húga, aki rendre fogadja a részvéteket, meg a nyugodjék békébent. Meg is csókol mindenkit terjedelmesen, ellentmondást nem tűrően, pusztán rokoni szeretetből. A gyász nagy erő, összehozza a barátokat, a rokonságot, a néhai nagycsaládot, amely már inkább csak néhai, lévén sok temetés az elmúlt esztendőkben. Rossz idők járnak, utolsó idők – súgja Piri csendesen egy lócáról, s közben számba veszi az emide-amoda lógó papír- és művirágkoszorúkat, Cserép János életének utolsó babérjait.
Azt, ott a fal mellett nem ismerem – mondja egy idegen férfi felé intve a temetésre járók rutinjával.
Marika apró madárszemeivel lassan a fal felé pislog, s mint aki kísértetet lát, elfeledve búját-baját, nagy kockás zsebkendőjét lobogtatva, nyomban oda is csókolja hatalmas csókjait az idegen két arcára, amitől amaz kissé megenyhül, majd érdeklődni kezd a hajdani gyermekkori pajtás halálának körülményeiről.
S mivel Cserép Jánosnak már semmi dolga e földön, kisvártatva ott függ két deszkán a sírgödör felett. Rajta még ott lebeg egy utolsó tömjénfelhő, örök útravalóul az ígéret szerinti szebb világba. A sírásók buzgón osztogatják a hozzátartozóknak a szemfedő lehasított darabjait. Még az idegennek is nyújtanák, de annak nem kell.
Mindenkit várunk egy kis torra – mondja Marika szemeit törölgetve a lepedőnyi zsebkendőjével. Csak lemegyünk a temetődombról, ni – mutat lefelé, s már otthon is vagyunk. Meredek e’ nagyon, te Marika – kockáztatja meg valaki a hant mellől. Jobb lenne az úton, ám a többség már indul is lefelé, ki szaladva, ki gurulva, ki pedig éltesebb asszonyokat fékezve, támogatva, hogy a lendülettől át ne fussanak az udvaron, ki az utcára a nyitott kapukon, közderültségre, világnak csúfjára.
Végre lekászálódik mindenki, le a Cserépék kertjébe, onnan be a szerény udvarra, ahol már fehérlettek a papírokkal letakart rögtönzött asztalok, nyújtózkodó lócák.
Tessenek leülni! – instál mindenkit Marika, még az „idegent” is. Két szomszéd már hozza is a nagy szekérkeréknyi barna kenyeret, paprikás szalonnát, paradicsomot. Az asztal közepére kerül a demizson csiger meg egy pohár is. Kés akadt ugyan több is, bár az egyik kicsit rozsdás volt. Tessenek már vágni! Kenyeret, meg szalonnát is – unszolja Marika a torozókat, mert sokan szabadkoznak, hogy nem éhesek. Éppen akkor ettek, ahogy eljöttek otthonról. Egy-két vendég azért nekifog. A férfiak meg egymás kezébe adják az egyetlen poharat.
Egyenek már…! – fogta könyörgőre Marika, és kétségbeesetten kereste az idegent, aki ott ült az egyik lócaszélen, kezében a késsel. A rozsdással. Előtte felszelt paradicsom, szalonna áztatta-zsírozta a fehér papírt. Evett jóízűen. Nagyokat falva, kihívóan, provokatívan. Finom fehér inge vakított a késő vénasszonyok nyara-fehér délutánban. Ahogy megsózta az üres lágykenyér farát, Marikára kacsintott, ami annyit tett, hogy jó. Az pedig hálás szívvel szaladt a szomszédba tiszta pohárért neki.
Lassan mindenki enni kezdett. Elfogyott a csiger, a kenyér, az oldalszalonna, minden. A dombról odalátott Cserép János. A szél bele-belekapott a friss koszorúszalag-ostorokba, meg-megsuhogtatva őket…
Sütő Éva (Fohász a szigetekért – 2000)
